A középkorban az emberek még nem ismerték az Instagram-sztorikat, influenszereik legfeljebb egy-egy zarándoklat során bontakoztathatták ki személyes márkájukat – bottal, köpennyel és egy jó mesével felszerelkezve. Geoffrey Chaucer Canterbury meséi és Boccaccio Dekameronja – bár kontinensnyi és pestisjárásnyi távolságra születtek – közös nevezőn vannak: emberek mesélnek egymásnak, miközben megpróbálnak nem meghalni.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, ezek a művek a középkor "csoportos sztorizásai", amolyan table-free TED talkok a városi kocsmák és zarándokszállások világában. A tematika pedig? Az örök emberi: szerelem, szex, pénz, hatalom, hazugság, hülyeség. Vagyis nagyjából ugyanaz, ami a mai embert is foglalkoztatja – csak ma már erről podcastot készítünk, vagy ha elég ügyesek vagyunk, Netflix-sorozatot.

A Canterbury mesék és a Dekameron egyszerre szórakoztatnak és tükröt tartanak: megmutatják, hogyan próbálták az emberek megérteni a világot, miközben ugyanúgy elvesztek benne, mint mi most. A Bath-i asszony ma talán párkapcsolati coach lenne, a bőbeszédű molnár meg reality-szereplő, aki hetente egyszer a "Zarándokok közt" című YouTube-sorozatban osztaná meg legújabb szerelmi katasztrófáit.

De ezek a történetek többek is: kulturális memóriánk eleven szövetdarabjai. Olyan könyvek, amiket nem poros polcokon kell őrizni, hanem újra és újra elmesélni – mert a történetek élnek, ha mesélik őket. És ha kicsit figyelünk, még az is lehet, hogy a középkor hangja halkan belecseng a mostani pletykáinkba is.

Zarándok casting – A középkor szereplői a modern valóságshow-ban

Ha ma castingot tartanánk egy "Zarándokok zarándokolnak" című műsorhoz, Chaucer szereplői gond nélkül vennék az akadályokat. Kezdjük mindjárt a Bath-i asszonnyal – ötször házasodott, nyelvében kard, szívében tapasztalat. Ma valószínűleg bestseller könyve lenne "Hogyan légy önmagad, ha már hatszor az voltál?" címmel, és minden szombat este a saját élő műsorában nyilatkozna arról, miért is volt a harmadik férje még mindig a legunalmasabb.

A molnár – bőbeszédű, kissé obszcén, de mindig a társaság középpontja. Ő lenne az, aki TikTokon a "15 másodperces középkori botrányok" sorozatával aratna sikert, nem félne kicsit túltolni a sörös korsót, és mindig lenne egy újabb „barát sztori” a tarsolyában.

A diák? Ó, ő az örök bölcsész, aki ma szociológus PhD-vel a zsebében írna Substack-hírlevelet a „Moralitás mint társadalmi performansz” témakörében, miközben fő bevételi forrása a Patreon-feliratkozók és a kávéfőző mögött megbúvó filozófiai dilemmák lennének.

És a dekameroni ifjak? Ők a pestis elől menekülnek – ma a home office-ból jelentkeznének be napi podcastban: "KaranténKrónikák – hogyan ne veszítsd el az eszed, ha mindenki más már megtette." Történeteik hol frivolak, hol meghatóak, mindig emberiek – és hát valljuk be, a Dekameronban is legalább annyi szerepet kap a hálószoba, mint a templomtorony.

A történet az emberi létezés legrégebbi önigazolása

Valójában nem az a kérdés, hogy miért meséltek ezek az emberek – hanem az, hogy hogyan bírták volna ki, ha nem mesélnek. A középkor emberének a zarándokút volt az utazó podcast, az utazótárs a kommentmező, a kocsma pedig az élő közvetítés.

A mesék célja sem volt feltétlenül tanító, legalábbis nem mindig és nem direkt módon. Inkább egyfajta pszichológiai túlélőkészletként működtek – az emberi hülyeség, szenvedély, önbecsapás és szeretet végtelen kombinációja, ami azóta sem változott, legfeljebb a keret: ma már nem pápai bulla miatt aggódunk, hanem az algoritmus miatt. De az alapélmény ugyanaz: próbáljuk megérteni egymást, és közben valahogy túlélni a napot.

Chaucer és Boccaccio is tudta: ha elég jól mesélsz, az emberek nemcsak meghallgatnak, hanem tükörként fognak használni. És ez a tükör nemcsak másokat, de saját magunkat is eltorzítva mutatja – pont annyira, amennyire képesek vagyunk nevetni magunkon.

A pletyka műfaja, bármennyire is lenézett volt, valójában az igazság legemberibb formája: nem teljesen objektív, kicsit színezett, de mindig szenvedélyes. És ezek a mesék – bár formálisan „fikciók” – valójában a korabeli ember tapasztalatainak legintimebb lenyomatai. Ha úgy tetszik: kis középkori hangjegyzetek a túléléshez.

Miért meséljünk még mindig? – Egy kései zarándok reflexiója

Valahol mindannyian zarándokok vagyunk. Nem feltétlenül Canterburyról indulunk vagy Firenze alól, és a cél sem feltétlenül egy szent sír – hanem valami sokkal hétköznapibb, mégis szentebb: megérteni magunkat, a másikat, az időt, amiben élünk. A mesék – legyenek kacéran frivolak vagy kegyesen tanítóak – segítenek ebben. A Canterbury mesék és a Dekameron nem poros relikviák, hanem eleven hangok, amelyek időnként meglepően ismerős dolgokat suttognak a fülünkbe.

Mert valójában mit csinált Boccaccio és Chaucer? Ugyanazt, amit ma mi: próbálták elmondani, mit jelent embernek lenni – néha nevetve, néha könnyezve, de mindig emberséggel. A történeteikben nem az a fontos, hogy valóságosak-e, hanem hogy igazak. És ez a különbség – amiből talán ma is tanulhatunk valamit.

Ha ma egy zarándok útnak indulna, talán nem egy szentélyhez menne, hanem a saját kérdéseihez. Talán nem lovon vágtázna, hanem buszon ülne, vagy egyszerűen csak a gondolataiban utazna. De egyvalami biztos: mesét vinne magával. Mert történetek nélkül nemcsak szegényebbek, hanem teljesen elveszettek vagyunk.

A Kindle for everyone