„Az emberélet útjának felénél egy sötét erdőben találtam magam, mert az igaz utat nem leltem.”

Az emberélet útjának felénél, egy sötétlő erdőbe érkeztem. Nem szó szerint, persze. A Google Maps sem jelzett semmi szokatlant, csak az életemben lett egy kis félhomály. Valahogy minden megkérdőjeleződött, amit biztosnak hittem. Ilyenkor az ember vagy új cipőket kezd vásárolni, vagy újraolvas valami régit.

Én Dantét választottam. Nem először, de most másként.

Az Isteni színjáték nem regény. Nem is költemény a szó mai értelmében. Inkább egy belső utazás térképe, amit egy középkori firenzei polgár rajzolt fel, aki száműzve, csalódva, elveszve, de mégis kérlelhetetlen kíváncsisággal akarta megérteni: miért történik mindez vele? Miért lett minden olyan, amilyen? És vajon van-e innen tovább?

A Pokolban kezd. Mert mindig ott kezdjük. Ott vannak a haragjaink, a sértettségeink, a kimondatlan félelmeink. És most, ötven felett, amikor az ember néha saját múltjával vitázik a zuhany alatt, ezek már nem is annyira elvont dolgok. Aki olvasta Dantét, tudja: ez nem tűzijáték és lángcsóvák gyűjteménye. Ez egy precíz, hideg leltár. Mindenki a maga helyén. Minden bűn mérlegelve, katalogizálva, logikusan elrendezve, mint egy könyvelés. Egy lelki NAV-vizsgálat.

És ott vannak ők is: a képmutatók, akik csillogó szemmel osztják a jó tanácsokat, miközben belül rohad minden szándékuk. Dante szerint ők ólommellényt viselnek, kívülről aranynak látszik, belülről súlyos teher – pontosan olyan, mint az a szerep, amit játszanak. A buják, akik szeretetnek nevezik a mohóságot – ők örök viharba vannak vetve, mint akik képtelenek lehorgonyozni, megnyugodni. Az irigyek, akik a más örömét bűnként kezelik – szemük össze van varrva, mert képtelenek elviselni mások boldogságát.

És az én apró vétkeim? Talán nem látványosak, de ott lapulnak: a gyávaság, amikor hallgattam, pedig szólhattam volna – vajon nekem is össze kellett volna olvadnom a langyos közönnyel, mint azoknak, akiket Dante a semlegesek közé sorol, s akiket még a Pokol sem fogad be rendesen? A közöny, amikor csak magamra figyeltem, miközben más épp összetört – vajon én is a jeges mocsárban fagyok meg majd, mint a gőgösök? A düh, amit átmentettem egy másik vitába, mint valami kopott bőröndöt – talán nekem is a haragosak sekély vizében kellene kapálóznom? A mulasztás, ami később bűnbánattá érett – de vajon elég-e a megbánás, ha túl sokáig vártunk vele?

Dante nem ítél, csak tükröt tart. És ha elég bátran nézünk bele, nem csak a másik ember arcát látjuk benne, hanem a sajátunkat is.

A Purgatórium már más. Itt van a remény. Az, hogy nem vagyunk készen, de lehetünk. Hogy a hibáink nem véglegesek. Ez a szakasz mindig megrendít. Ahogy a bűnbánók lépésről lépésre haladnak felfelé, ahogy énekelnek, ahogy várják a megbocsátást, és közben még mindig cipelnek valamit. Mintha egy másik testben lennénk, nehezebben, lassabban mozdulva, de minden lépéssel közelebb valamihez. Talán önmagunkhoz. Talán azokhoz, akiket elveszítettünk.

És aztán a Paradicsom. A legnehezebb rész. Mert míg a Poklot és a Purgatóriumot értjük – hisz ismerjük a fájdalmat, a bánatot, a küzdelmet –, a boldogság nyelve idegen. Túl világos, túl áttetsző, túl kevés kapaszkodót kínál. Dante itt már nem is a saját szavaival beszél, hanem fénnyel, zenével, geometriai formákkal. Olyan, mintha egy régi álmot próbálna leírni: tudjuk, hogy volt, de képtelenség visszaadni.

És közben végig ott van Beatrice. A nő, akivel talán csak kétszer találkozott életében, mégis egész világát belé vetítette, és egész életében szerette. Egy ideál, egy vezető, egy fény. Nem a felesége – ő, Gemma Donati, kimarad a történetből. Ahogy az gyakran megesik: a mindennapi társak neve nem kerül versekbe. Ők csak az élet részei – épp ezért hajlamosak vagyunk elfelejteni, mennyit is jelentenek. Ez is Dante: fájóan személyes, de válogató. A Beatricébe vetített szerelem nem feltétlenül valódi emberi kapcsolat, inkább egy eszménykép, amibe kapaszkodni lehetett, amikor minden más bizonytalanná vált.

Talán mindenkinek van egy Beatricéje. Egy arc a múltból – vagy épp a jelenből –, akire visszagondol időnként. Nem bánattal, nem is reménnyel, inkább csendes kíváncsisággal. Vajon mi lett volna, ha. És egy idő után már nem is ő számít, hanem amit képviselt: egy másik út. Egy tisztább, talán sosem volt változat abból, akik lehettünk volna.

Dante nem csupán a túlvilágot akarta leírni. Ő a belső világát térképezte fel, és közben – talán akarata ellenére is – a miénket is. Mindenkié lett. Mert mind átéltünk száműzetést: egy kapcsolatból, egy munkahelyről, vagy csak önmagunkból. Mind jártunk már Pokolban, ha máshogy nem, egy rossz döntés után. És mind keressük azt az ösvényt, ami felfelé vezet.

Számomra Dante nem a középkor megvilágosodása, hanem egy emberi megértés térképe. Hogy nincs tökéletes ember, csak kereső ember. Hogy a fájdalom nem ellenség, csak útitárs. És hogy a legnagyobb világosság is onnan jön, ahol a legsötétebb volt.

Középkorú férfi vagyok. Mint Dante. És most már tudom: nem a Pokol a végállomás. Csak a kezdet.

Ha pedig valaki szeretné újra felfedezni ezt az utat, ajánlom hozzá a klasszikus Gustave Doré-féle illusztrált kiadást, amely angol nyelven, elegáns kivitelben elérhető az Amazonon. Nem csupán egy könyv – egy kapu egy belső tájhoz.

The Divine Comedy: Illustrated by Gustave Doré – Amazon

Reggel Brutus gyanúsan viselkedett. Nem rohant ki ugatva a postáshoz, és a virslis kekszét is gondosan forgatta háromszor a szájában. A feleségem ránézett, majd rám, aztán így szólt:

„Ez csak egy dolgot jelenthet. Ma valaki nagyon fontos születésnapját ünnepeljük.”

„David Suchet,” válaszoltam, mire bólintott, és feltűnés nélkül egy rózsás teáscsészét tolt elém.

„A bajszos mester!” – mondta csendesen, szinte áhítattal. „Aki képes úgy letenni egy cukortartót az asztalra, hogy attól az egész világ rendbe jön.”

És igaza volt. Suchet nemcsak Poirot volt, hanem Poirot lett. Ő volt az, aki nem eljátszotta, hanem megtestesítette a világ legtisztább agyú detektívjét – miközben egyetlen bajuszszál se rezdült rossz irányba.

Ma 79 éves. Még mindig él. Még mindig elegáns. Még mindig az egyetlen ember, aki úgy tudja kimondani azt, hogy „mon ami Hastings”, hogy a kutya is kiegyenesedik tőle a szőnyegen.

Szóval, miközben Brutus a nappaliban Poirot-módra körbeszaglássza a fotelek alját, és a feleségem szerint egy gyanús morzsa a szőnyeg széléhez vezethet, én felhúzom a legjobb papucsomat, és így szólok:

Boldog születésnapot, David Suchet!
Az elegancia, pontosság és bajuszvilágítás örök bajnoka.
A világ jobb, hogy itt van még. És még jobb, ha közben megy egy ismétlés .

Emlékszem, amikor először vettem a kezembe a 22-es csapdáját — kamaszként, egy nyári délutánon, valahol a világ értelmének és értelmetlenségének határmezsgyéjén. Azt hittem, háborús regényt fogok olvasni. Hősöket vártam, csatát, tisztán kivehető jókat és rosszakat. Helyette Heller világába zuhantam, ahol minden szabály visszafelé működik, ahol a túlélés paradoxona egy irodai döntés következménye, és ahol a nevetés csak egy hajszálnyira van a kétségbeeséstől.

Joseph Heller nem írt sok könyvet, de amit írt, az felért egy tükröt tartó ökölcsapással. Minden egyes regényét úgy olvastam, mint egy tiltott kéziratot, amit valaki épp idő előtt kicsempészett a valóság raktárából. És minden oldalon ott bujkált az a keserű, de mélyen emberi humor, amit senki más nem tudott úgy adagolni, mint ő.

Később jött a Történt valami, a szorongás katedrálisa, ahol egy irodai középszer emberi mivolta minden lapból sikoltott.

A God Knows bizarran gyönyörű volt — Dávid király hangján szólalt meg az örökkévaló, cinikus zsidó humor, miközben minden szent szöveget lebontott a földre, emberarcúra.

A Picture This egy féktelen történelmi körhintán forgat meg minket: Heller Platónon, Rembrandton és az amerikai külpolitikán keresztül mutatja be, hogyan ismétli önmagát a történelem — abszurdan, kérlelhetetlenül, nevetségesen. Egy könyv, ami egyszerre filozófiai eszmefuttatás és kultúrkritika, miközben olyan szellemes, hogy az ember elfelejti, hogy épp tanul.

A Closing Time pedig visszavezeti az olvasót a 22-es csapdája hőseinek világába — csak most már öregen, fáradtan, elhasználtan. Egy elegikus, keserédes búcsú az álomvilágtól, ahol a túlélés már nem hősi tett, hanem kérdés: van-e még értelme valaminek, ha túl sok mindent túléltünk?

De ha egy könyvet kellene a kezembe vennem újra és újra, az a Good as Gold lenne. Ott Heller már nemcsak az abszurdot, de a karrierizmust, a kulturális identitást, a zsidó családi traumát és a politikai cinizmust is egy olyan eleggyé gyúrta, amiben nem lehet nem magunkra ismerni. Bruce Gold karaktere mintha egy görbe tükör lenne, amit magunk elé tartunk: író szeretne lenni, miniszterré válik, de közben elvész a lélek, a hang, az identitás.

Nemcsak író volt Heller, hanem korokon átnyúló látó, aki észrevette azt, amit mi többnyire csak sejtünk. Hogy a rendszer, amely körülvesz minket, nemcsak elnyom, de nevetségessé is tesz. És hogy a humor az egyetlen esélyünk az őrület ellen.

Ma van Joseph Heller születésnapja. Egy olyan íróé, aki ha élne, talán csak annyit mondana:
„Ha már úgyis mind meghalunk, legalább nevessünk előtte egy jót.”

Ha még nem olvastad, vagy ha újraolvasnád: ajánlom a Good as Gold című regényt.
Mert néha a legkeserűbb igazságokat csak úgy lehet elmondani, ha mosolyogva tesszük.