A világ biztonságát csak a szabad népek szabad együttműködésével lehet megteremteni.”
– Woodrow Wilson, 1918

E szavakat jóval később ismertem meg, mint szerettem volna. A nyolcvanas évek végén Moszkvában éltem és tanultam vegyészetet, és akkoriban ilyen mondatokat nem olvashattunk történelemkönyvben – nemhogy idézhettük volna. Wilson neve sem szerepelt a hivatalos tananyagban. Amit tudtam róla, azt töredékekből, kerülőutakon, félig elhallgatott beszélgetésekből raktam össze. Itthon Wilson neve sokáig egyet jelentett az igazságtalan békével, Trianonnal – és azzal a kimondatlan parancsolattal, hogy őt „utálni kell”. De valójában az általa képviselt eszme – a kollektív biztonság és a béke világrendje – sokkal több volt ennél. Ezt csak később értettem meg, amikor már nem csak azt hallottam, amit el kellett hinnem.

A város, ahol éltem, szürke volt és feszült, mint egy szétrepedés előtt álló burkolat. És valóban: ott, a Szovjetunió szívében ért utol a berlini fal leomlása. Nem nyugati tévéképernyőn, hanem kelet-európai idegzettel, belülről. 1989 novemberében, egy moszkvai kollégium szobájában hallottuk a hírt. Magyar, német, cseh, orosz és lengyel diákok egy szűk térben, a rádióra tapadva, és egy nehezen beszerzett, színes Latvija tévén nézve, ahogy a történelem megreped. Volt, aki sírt, más csak csendben bámult maga elé. Én aznap éjjel nem tudtam aludni. Sétáltam a belvárosban, ahol még minden állt – a rendszer is, a félelem is. De valami megrepedt. Nemcsak egy fal, hanem egy egész birodalom. Az élmény belém égett, és későbbi novelláim – Fal, Bársony, Határ – is ezekből az órákból, ezekből a törékeny felismerésekből születtek. Akkor még reméltük, hogy a szabadság magától is élni fog.

Wilson 1919-ben nem csupán egy új világrendet álmodott meg, hanem egy új etikai minimumot is megfogalmazott: a béke nem lehet egyetlen nemzet magánügye. A Népszövetség mögött ott húzódott a felismerés, hogy a világ csak akkor maradhat fenn, ha az államok nem kizárólag önmagukért, hanem egymásért is felelősséget vállalnak. Hogy a gyengébbeket nem lehet magukra hagyni, mert a háborúk mindig ott kezdődnek, ahol a világ nem figyel.

De az Egyesült Államok hátat fordított neki. A szenátus elutasította a csatlakozást. A kontinens logikája győzött, az önvédelemé, a bezárkózásé. A következményeket tudjuk: két évtized múlva újabb világháború, újabb milliók halála. És Wilson, a látó ember, aki túl korán szólt, ott maradt a történelem peremén – legalábbis akkor még így tűnt.

Most, 2025-ben, ugyanazt a bénultságot látom, mint harmincöt éve. Az Egyesült Államok ismét elfordul a világtól, belesüpped saját belső küzdelmeibe, miközben Kína és Oroszország új blokkot épít. Európa széttöredezett, belső vitákkal küzd, és a globális rend egyre inkább gazdátlan. A történelem nem ismétli önmagát – de nagyon is szeret rímelni. A Népszövetség sem tudta megállítani a japán inváziót Mandzsúriában 1931-ben – ahogy az ENSZ sem tudta megakadályozni a Krím annexióját 2014-ben. A revíziós hatalmak mindig akkor lépnek, amikor senki nem néz oda. Akkor Németország. Ma Oroszország. Holnap talán valaki más.

A Szovjetunió bukása után is sokat jártam vissza Oroszországba. Láttam, hogyan alakul át a hatalom, miként változik át a múlt tanulsága politikai eszközzé. Láttam, ahogy a szabadság vágyából előbb zűrzavar, majd újra központosított tekintély születik. A Népszövetség is ebbe bukott bele: nem volt, aki fenntartsa. Nem volt kollektív akarat, nem volt valódi felelősségérzet. És most újra ott tartunk: a világrend megrendült, de nem jött helyette más – csak geopolitikai űr. És a hatalom nem tűri az űrt. Ezt egy moszkvai kollégiumi baráti beszélgetés során hallottam először. Akkor még elméletnek tűnt. Ma geopolitikai valóság.

Közben a kihívások sokasodtak. A 21. század nemcsak háborúkról szól, hanem a létfeltételek alapvető megváltozásáról. Klímaváltozás, világjárványok, digitális diktatúrák – ezekre nincs nemzeti válasz. A Népszövetség talán túl egyszerű választ adott: elég megakadályozni a háborút. Ma tudjuk, hogy a békét nemcsak fegyverekkel, hanem oxigénnel, adatokkal és bizalommal is védeni kell. A hidegháború éveiben, Magyarországon, egy egész nemzedék nőtt fel az atomárnyékban. Most egy új generáció fél – nem a gombnyomástól, hanem attól, hogy senki nem tart 

Ma van Elton John születésnapja. Ő számomra nemcsak egy elképesztő zenei ikon, hanem egy olyan ember, aki mindig is büszkén vállalta önmagát – és ezzel nemcsak a saját közösségét képviselte, hanem példát is mutatott a világnak. Miközben a nyugati társadalmak, ha nehezen is, de végül megtanulták elfogadni a másságot, és már képesek ünnepelni azokat, akik különböznek, nálunk, Magyarországon, ez a történet egy másik forgatókönyv szerint íródik. Itt a másság még mindig nem ünnep, hanem politikai eszköz. Nem lehetőség a gazdagodásra, hanem egy régi-új félelem tárgya, amit a hatalom gondosan ápol és újra meg újra előhúz, ha kell egy ellenségkép, amin keresztül újra lehet szítani a megosztottságot.

A „másság elfogadása” nálunk sokszor nem több, mint egy jól csengő politikai divatszó. Szépen mutat a nyilatkozatokban, amíg nem ütközik a nemzeti konzervativizmus betonfalába. Őszintén szólva, ha Elton John történetesen magyar lenne, nemhogy nem tüntetnék ki, hanem valószínűleg már régen a kormányzati média célkeresztjében lenne, mint „LMBTQ-aktivista”, aki „veszélyt jelent a hagyományos családmodellre”. Nálunk csak az a másság ünnepelhető, ami nem zavarja meg a fennálló rend kényelmes status quóját. A kormány retorikája kétarcú: az egyik oldalon a keresztény értékekre hivatkozik, a másikon viszont folyamatosan gyártja az újabb és újabb ellenségeket – legyen az migráns, meleg, liberális, vagy éppen Brüsszel. Mintha csak az lenne a cél, hogy az emberek mindig valamitől féljenek. És ha valamit elégszer ismételnek, előbb-utóbb igazságként csapódik le az emberek fejében.

Ami igazán aggaszt, az az, hogy a félelem nemcsak eszköz lett, hanem szinte a rendszer működésének alapja. A gender-ideológia elleni hadjáratok, a migránsozás, a melegek démonizálása – mind ugyanazt a célt szolgálják: elterelni a figyelmet a valós problémákról, és a félelem légkörében megtartani a hatalmat. A „normális magyar ember” képe, amit sulykolnak, kizár mindenkit, aki nem illik bele ebbe az előre gyártott sablonba. Ha valaki nem heteroszexuális, nem vallásos, vagy csak egyszerűen másként gondolkodik, máris gyanús lesz. Ez a gondolkodásmód nemcsak mérhetetlenül szűklátókörű, hanem hosszú távon pusztító is. Egy társadalom nem lehet sikeres, ha állandóan retteg attól, ami nem illik a jól megszokott keretbe.

És hogy kikre épül ez a stratégia? Arra a megfélemlített többségre, akiket már régóta nem a szabad gondolkodás, hanem a központi narratívák formálnak. Az idősebb, vidéken élő emberekre, akiknek a világképét a kormányzati média határozza meg. Ők nem Elton Johnt látják a tévében, mint zenei géniuszt, hanem egy „meleg propagandistát”, akitől meg kell védeni a gyerekeket. Ez a fajta manipuláció hihetetlenül hatékony – hiszen ha valaki fél, sokkal kevésbé fogja megkérdőjelezni a hatalom döntéseit, és sokkal könnyebben fogad el korlátozásokat is, ha azt ígérik neki, hogy „megóvják a hagyományait”.

Szóval amikor a másságról beszélünk, nem az a kérdés, hogy ki mitől tér el – hanem az, hogy ki és miért próbálja ezt a másságot veszélyként tálalni. Az igazi veszély nem azokban rejlik, akik másként szeretnek, gondolkodnak vagy élnek – hanem azokban, akik a félelmet mesterségesen gyártják és politikai eszközként használják. Mert a másság nem ellenség. A másság csak egy illúzió – egy hamis kép arról, hogy kik is vagyunk valójában. És ha valamitől tényleg félni kell ma Magyarországon, akkor az az, hogy egy olyan rendszer épült ki, ahol a félelem lett az iránytű, nem az együttérzés, a kíváncsiság vagy a nyitottság. Elton John azt énekelte: „Sorry seems to be the hardest word.” Nálunk viszont a hatalom még odáig sem jut el, hogy elismerje: nem kellene félni attól, ami más. Csak egyszerűen el kellene fogadni. Mert ez nem gyengeség lenne – hanem épp ellenkezőleg, a legnagyobb erő.

Amikor 1989-ben a kollégiumi szobánk falán ott lógott Nena posztere, és a 99 Red Balloons szólt a kazettás magnóból, még nem sejtettük, hogy néhány hónapon belül minden megváltozik. A berlini fal leomlott, a világ új arcot öltött – és mi ott voltunk, fiatalon, a változás küszöbén.

A Velvet című novellám ebből az időből született. Nemcsak én írtam – én is benne vagyok. Egy történet barátságról, szerelemről, reményről és bizonytalanságról a rendszerváltás napjaiban. Egy korszak, amikor a falak omlottak, de a kérdések csak szaporodtak.

Ma, Nena születésnapján, újra felidézem ezt az időt – és szeretettel ajánlom mindazoknak, akik emlékeznek rá, és azoknak is, akik szeretnék megérteni.

📘 Velvet – egy novella a reményről, ami ma is aktuális.

👉 Elérhető a Kobon: https://www.kobo.com/us/en/ebook/barsony

🎈📻🕊️📚🌍💔✨

Amikor 1989-ben a kollégiumi szobánk falán ott lógott Nena posztere, és a 99 Red Balloons szólt a kazettás magnóból, még nem sejtettük, hogy néhány hónapon belül minden megváltozik. A berlini fal leomlott, a világ új arcot öltött – és mi ott voltunk, fiatalon, a változás küszöbén.

A Velvet című novellám ebből az időből született. Nemcsak én írtam – én is benne vagyok. Egy történet barátságról, szerelemről, reményről és bizonytalanságról a rendszerváltás napjaiban. Egy korszak, amikor a falak omlottak, de a kérdések csak szaporodtak.

Ma, Nena születésnapján, újra felidézem ezt az időt – és szeretettel ajánlom mindazoknak, akik emlékeznek rá, és azoknak is, akik szeretnék megérteni.

📘 Velvet – egy novella a reményről, ami ma is aktuális.

👉 Elérhető a Kobon: https://www.kobo.com/us/en/ebook/barsony

🎈📻🕊️📚🌍💔✨

Ma van Nena születésnapja. A német énekesnőé, aki egyetlen dallal – a 99 Luftballons-szal – egy egész korszak hangulatát ragadta meg. 1983-ban, amikor a dal megszületett, mi még a szürke hidegháborús valóságban éltünk. De ez a zene – a maga naiv dallamával és sötét üzenetével – áttörte a falakat. A dalban a 99 vörös lufi, egy ártatlan játék, amelyből félreértések és pánik révén globális katasztrófa bontakozik ki, pontosan azt a groteszk légkört idézi meg, amit akkoriban nap mint nap belélegeztünk.

A hidegháború nem csak történelem volt – az volt a levegő, amit beszívunk. Az iskolai óvóhely-gyakorlatok, a „vörös veszély” rémképei, a fegyverkezési verseny árnyéka – mindennapi realitás volt. Akkor azt hittük, ez örökké tart. És mégis: 1989-ben, amikor a berlini fal leomlott, úgy éreztük, megváltozik a világ. Mintha egy korszak végleg véget érne. A fal nemcsak kő és beton volt – bennünk is falak omlottak le.

Azt hittük, vége van. A félelemnek. A hidegháborúnak. A bizalmatlanságnak. És igen, őszintén hittünk benne, hogy egy szabadabb, nyitottabb, emberibb korszak jön. A „történelem vége” – ezt ígérték, ezt vártuk. Én íróként, emberként, e korszak gyermeke és tanúja, sokáig magamban is ezt a reményt ápoltam.

De ma, újra hallgatva Nena dalát, rájövök, hogy az akkori figyelmeztetés újra érvényes. Sőt: kísértetiesen aktuális. A világ ismét szemben áll önmagával. A hidegháború – most más köntösben – visszatért. Már nincsenek ugyanúgy kétpólusú szuperhatalmak, de a feszültség, a paranoia, a bizalmatlanság újra ott vibrál a levegőben. A "partnerség", amelyet építeni próbáltunk, mára puszta illúzióvá vált. A geopolitikai szakadék – Ukrajna, de máshol is – egyre mélyül.

Ma is vannak "vörös lufik". Csakhogy most nem gumiból és héliumból készülnek, hanem algoritmusból és adatból. A közösségi média, a dezinformáció, a virtuális ellenségképek sokasága ma ugyanazt a félelmet kelti, mint akkoriban a radarokon megjelenő, azonosítatlan objektumok. És ez a félelem már nem központosított, hanem szétfolyik. Ma mindenki lehet egy apró léggömb – amely, ha rosszkor bukkan fel, akár világháborút is robbanthat ki.

Nena dala ma is szól – és éppolyan fontos, mint akkor. Mert a történelem nem halad előre – inkább körbe-körbe forog. Mi pedig, akik egyszer már átéltük a félelem korszakát, most azt látjuk: a spirál újra lefelé tart.

És mégis: a végén, a romok közt, ott van az egyetlen megmaradt léggömb. És Nena azt mondja: „Elengedem.” Talán ebben van mégis valami remény. Mert ha egyszer már képesek voltunk ledönteni a falakat, talán még egyszer sikerülhet.

Egy íróként, aki a hidegháborúban nőtt fel, és a rendszerváltásban hitt, ma újra a szavakba kapaszkodom. Mert ha már a történelem ismétli önmagát, legalább legyen, aki megírja.

✨📖 Hétvégi olvasmányajánló! 📖✨

💬 „A falak nemcsak kívül léteznek, hanem bennünk is. És ha egyszer elkezdenek omlani, már nem lehet megállítani őket.”

🔥 A Fal – egy történet határokról, amelyeket ledöntünk! 🔥

📍 1989, Kelet-Európa. A világ forrong, a berlini fal repedezik, és négy fiatal sorsa összefonódik a történelem viharában. Vajon a múlt biztonságosnak hitt rendje erősebb, vagy a szabadság utáni vágy? Egy történet barátságról, szerelemről, döntésekről és azokról a falakról, amelyek nemcsak városokat, hanem embereket is elválasztanak.

💡 Ha szereted a történelmi regényeket, ahol a nagy események emberi sorsokon keresztül válnak átélhetővé, akkor ez a könyv neked szól!

📲 Elérhető a Kobo-n itt: 👉 https://www.kobo.com/us/en/ebook/a-fal-1 

📚 Te milyen falakat döntöttél már le az életedben? 👇

#AFal #TörténelemÉletreKelve #OlvasniJó #Berlin1989 #Szabadság #WeekendRead #books #booklover #book #reading #bibliophile #booksbooksbooks #bookreview #bookrecommendations  #read #bookcommunity #bookshelf #bookaholic #booklovers #reader 📖🎧