Ma 78 éves Salman Rushdie, a brit-indiai irodalom fenegyereke, a mágikus realizmus mesteri tolvaja, aki egyszerre száműzött és otthon van minden nyelvben, ahol a képzelet hatalmat formál.

Rushdie nemcsak író. Ő egy metafora életre kelt testben – valahol Bombay és London között, egy perzselő fatva árnyékában, az irodalom égboltján. Művei – Éjfél gyermekei, A sátáni versek, Shalimar bohóc – nem csupán történetek, hanem kontinenseken átívelő identitásválságok, hit és hatalom feszültségei, és minden, amit a világ nem mer kimondani, de ő – igen. Mert ő mindig is hitt a nyelv szabadságában. Még akkor is, amikor az életébe került majdnem.

Salman Rushdie élete önmagában egy regény. Egy politikai thriller, egy vallási parabola és egy családregény keveréke. Túlélte a fatvát, a bujkálást, a golyót. És most, 78 évesen is, úgy ír, mintha a szavak lennének a világ utolsó menedékei. Talán azok is.

📚 És ha még nem olvastad tőle...

– Diadalváros
Egy varázslatosan sötét meseregény a mítosz és politika határán – ahol a szó nemcsak fegyver, hanem jóslat is. Friss magyar kiadás, elérhető a Libriston.

– Kés – Elmélkedések egy gyilkossági kísérlet után
Rushdie túlélte a támadást – most pedig szembenéz vele. Egy őszinte, bátor és megrendítő önvallomás a szó szabadságáért vívott harcról. Magyarul is, a Libriston.

Ma, amikor ünnepeljük, ne csak a születésnapjára emeljük poharunkat, hanem arra is, hogy még mindig itt van. És ír. És figyel. És emlékeztet minket arra, amit sokan elfelejtettek:
👉 A képzelet nem menekülés, hanem ellenállás.
👉 Az írás nem kiváltság, hanem kockázat.

Boldog születésnapot, Salman Rushdie! A valóság és fikció határán, mindig élesebben, mindig szabadabban.

📖 A fenti kötetek magyarul elérhetők a libristo.hu-n

Június 18-át írunk. Egy nap, amely egyszer s mindenkorra beírta magát a történelembe, a metaforák szótárába – és nem mellesleg a vesztesek katedrájának dísztermébe. 1815-ben ezen a napon esett meg az, amit minden ambiciózus kis vezér rémálomként emleget: a saját Waterlooja.

Napóleon Bonaparte, a korzikai kis tüzértisztből lett birodalomépítő, ezen a napon ütközött meg a valósággal. Pontosabban: a brit Wellington hercegével és a porosz Blücher marsallal, akik közösen úgy gondolták, ideje lenne pontot tenni a francia katonai kalandok végére. A végeredmény: Waterloo neve örökre eggyé vált a bukással. Nem akármilyen bukással – hanem azzal a típusúval, amelyet a történelem aranykeretbe foglal, és amelyhez azóta is mindent hasonlítunk, ami hirtelen és megalázó véget ér.

És bizony, mindannyiunknak megvan a maga Waterlooja. Van, aki a tőzsdén bukik akkorát, hogy még a brókere is beleőszül. Más egy rosszul megválasztott szerelmi vallomással süllyed el, mint Napóleon a sárban Hougoumont mellett. De legyen szó válásról, karrierről, politikáról vagy éppenséggel egy félresikerült startupról – ha egyszer megkapod a saját Waterloodat, onnan már nincs visszaút. Legfeljebb egy emlékoszlop.

Napóleon nemcsak hadvezér volt, hanem mítoszgyártó is. Egy kis ember, aki nagyot álmodott – és még nagyobbat bukott. Ma, amikor a világ kis Napóleonjai újra és újra felbukkannak minden második kormányülésen vagy közösségi média-profilon, különösen aktuális tanulsággal szolgál a waterlooi vereség. Mert minden önjelölt zseninek, minden meg nem értett reformernek, minden „csak én tudom, hogyan kell ezt csinálni” típusú vezetőnek ott lebeg a horizonton egy saját Waterlooja – csak a dátumot nem tudjuk előre.

És mi a tanulság a nézőtérről figyelőknek? Talán az, hogy amikor valaki túl hangosan kürtöli világgá, hogy legyőzhetetlen, érdemes előkeresni a történelem atlaszt, fellapozni a 1815-ös évnél, és megmutatni neki egy poros, belga mezőt: „Ide vezet minden, ami nem ismer határt.”

Június 18. nem csak a történelemkönyvek lapján fontos. Ma is. Mert aki ma győz, holnap könnyen lehet lábjegyzet. És aki ma veszít, lehet, hogy tananyaggá válik. Mint Napóleon.

Ma nyolcvankét gyertya ég a zenei világ egyik legfényesebb színpadán. Paul McCartney – a Beatles egykori motorja, dalszerzője, a basszusgitárok fejedelme – ma ünnepli születésnapját. És vele együtt egy egész generáció, amely az ő dallamaira tanult meg szeretni, álmodni és olykor tiltakozni is.

Paul nem egyszerűen zenélt – ő történelmet írt. A Yesterday nem csupán a múltat idézi, hanem örök jelen, amely bárhol, bármikor megszólalva képes megállítani az időt. Ahogy a Blackbird is újra és újra felszáll – hol egy diáklány gitárján, hol egy tüntetés hangszóróján keresztül.

Ma, amikor a világ zajosabb, mint valaha, különösen nagy szükség van McCartney csendes forradalmára – arra az örök dallamra, amely emlékeztet bennünket: az igazán fontos dolgok mindig egyszerűek. Egy akkord, egy refrén, egy emlék.

Ez a lenyűgöző, 2024-es Hollywood Bowl-beli előadás újra életre kelti Paul McCartney ikonikus Let It Be című dalát – mély érzelmekkel, őszinte átéléssel és a karizmatikus jelenlétével. A zenét szeretőknek tökéletes kiegészítés a születésnapi poszthoz, mert úgy kötődik Paul múltjához, hogy közben a jelenben szólal meg.

✨ Köszönjük, Sir Paul! Köszönjük, hogy zenéd, energiád és szereteted révén továbbra is velünk vagy. Az új generációk is ugyanúgy felemelkednek a dalodra, ahogy mi is tettük évtizedekkel ezelőtt.

🎼 És ha valaki szeretné újra átélni a Beatles utolsó közös próbáinak és dalainak születését, ajánljuk a „The Beatles – Get Back” című könyvet, amely magyarul is megjelent, és betekintést ad abba az alkotói műhelybe, ahol McCartney zsenije újra és újra utat talált magának.

Ez a különleges kiadvány elérhető a Libristo.hu kínálatában.

A hajnal előtti órák csendje általában nyugalmat hordoz – kivéve, ha öt férfi fekete kesztyűben, csavarhúzókkal és mikrofonokkal felszerelkezve settenkedik végig egy irodaépület folyosóján. A Watergate-komplexum aznap nemcsak egy épület volt. Hanem az amerikai demokrácia színpada – és egyben boncasztala is.

A célpont: a Demokrata Párt irodája. A feladat: lehallgatók elhelyezése, dokumentumok fényképezése, információgyűjtés – nem külföldi kémekről vagy terrortámadásról, hanem a politikai ellenfél kampányáról. Egy választási harcban, ahol a győzelem mindenek felett állt, a szabályok másodlagossá váltak. Az elnöki adminisztráció megbízottjai saját állampolgáraik ellen indítottak akciót – titokban, illegálisan.

A történet pikantériája, hogy a betörők lebuktak. Egy biztonsági őr kiszúrta, hogy az ajtózáron ragasztószalag van – és riasztotta a rendőrséget. Innen indult az a nyomozás, amelyet sokan csak a történelem egyik legszívósabb újságírói munkájaként emlegetnek.

Bob Woodward és Carl Bernstein, a Washington Post két újságírója nem hagyta elülni az ügyet. Lépésről lépésre, forrásról forrásra haladva, feltárták az adminisztráció piszkos trükkjeit, a titkos pénzalapokat, az elhallgatott utasításokat – és végül az elnök tudtával történt bűncselekményeket.

Az elnöki hivatal mindent tagadott. A szóvivők hazudtak, a tanúk mellébeszéltek, a Fehér Ház falai egyre szorosabbra zárultak. De valami kiszivárgott. Egy névtelen informátor – „Deep Throat” – suttogva segítette az újságírókat. És amikor kiderült, hogy az elnöki beszélgetéseket rögzítették, a szalagok mindent elárultak.

1974. augusztus 8-án Richard Nixon lemondott. Nem a betörés, hanem a hazugságok, az eltussolás, a megvetés, amellyel a törvény és a választók iránt viseltetett – ez okozta a bukását.

És mi lett utána?

A kongresszus reformokat vezetett be. A sajtó ünnepelte saját hatalmát. Az emberek újra hinni kezdtek abban, hogy a rendszer képes megújulni. Az „ellenőrzés és egyensúly” (checks and balances) elve, amely az amerikai alkotmány alapköve, egyszer mégiscsak működött.

De a történet nem ért véget. Mert az emberi természet – különösen, ha hatalommal itatják át – hajlamos ismételni önmagát.

Watergate öröksége és a jelen tükröződése

A 21. század nem ragasztószalagokkal dolgozik, hanem algoritmusokkal. Nem mikrofonokat rejt az íróasztal alá, hanem metaadatokat szív le a felhasználók eszközeiből. A lehallgatás ma elegánsabb, gyorsabb és sokkal mélyebbre hatol.

Edward Snowden botránya például már nem egy konkrét párt elleni akció volt, hanem a teljes globális digitális társadalom lehallgatásáról szólt. A Cambridge Analytica ügye megmutatta, hogy a demokrácia nemcsak puskával, hanem lájkokkal is meghekkelhető.

És mindeközben újra feltűnnek azok a vezetők, akik szerint az „én vagyok az állam” nem elavult mondat, hanem kampánystratégia.

Mi a tanulság?

A Watergate nem csupán a múlt botránya, hanem a jelen próbaköve.

Az első tanulság: a hatalom mindig próbálja feszegetni a kereteket.
A második: a fékeket és ellensúlyokat folyamatosan karban kell tartani.
A harmadik – és talán legfontosabb –: nem az a baj, ha hibázik a rendszer. A baj az, ha nem engedi, hogy számon kérjék.

Nixon lemondott. De ma hány vezető mondana le egy hasonló botrány miatt? Hány rendszer képes még önkorrekcióra?

Mert a demokrácia nem az intézményektől erős. Hanem az emberektől, akik még mindig hisznek benne.
És az újságíróktól, akik nem hagyják, hogy egy ajtó mögött eltemessék az igazságot.

…és ha egy kicsit tovább olvasnád ezt a gondolatot – de már fikcióban

A hatalom természetét néha élesebben látjuk egy regény lapjain, mint a hírekben. Ha érdekel, hogyan szivárog be a diktatúra a mindennapokba, hogyan válik a paranoia rutinná, és a manipuláció észrevétlenné – akkor van egy könyv, amit érdemes kézbe venni.

📘 Tóth Krisztina – A majom szeme

Egy különös, diszkrét diktatúra mindennapjai. Nem történik benne semmi rendkívüli – és mégis minden sorban ott rezeg a félelem. A hatalom halk zaja. Egy regény, amely nem kiált, hanem suttog – de a végén mégis velünk marad a csend, amit maga után hagy.
Paranoiával átszőtt társadalomrajz, emlékeztető arra, milyen vékony a határ törvény és önkény között.
És hogy néha nem is kell Watergate ahhoz, hogy észrevegyük: figyelnek.

Elérhető magyar nyelven, a Libristo kínálatában.