Ma van Vladimir Nabokov születésnapja. Egy író, akinek művei nemcsak a nyelvet feszítették ki az érzékelhetőség határáig, de az olvasó tűréshatárát is. Mint ötven feletti szerző, aki maga is gyakran kutatja az elhallgatott, elfojtott vagy épp „tapintatból” kerülgetett témákat, úgy érzem, Lolita nemcsak irodalom, hanem tükör. Néha görbe, néha fájóan éles.

Be kell valljam, gyakran motoszkál bennem a gondolat, hogy talán én is megírok majd egy novellát, ahol valami „nabit” mozdul meg – ahol az olvasó nem tudja eldönteni, kacagjon-e vagy felszisszenjen. Aztán lehet, hogy gyorsan el is rejtem a kéziratot a fiók legmélyére... De hát, nem erről szól-e az írás? A határok feszegetéséről? Arról, hogy néha nem is a történet botrányos, hanem az, hogy egyáltalán meg merjük-e írni.

A Lolita pontosan ezt teszi. Provokál. Elbizonytalanít. Megkérdőjeleztet. És mindezt olyan prózában, amely maga a nyelvi gyönyör: Nabokov mesterien játszik a szavakkal, mint egy hegedűművész, aki tudja, melyik húr mikor szakad el.

A történet középpontjában Humbert Humbert, az intellektuális, neurotikus, de kétségtelenül elbűvölő elbeszélő áll, aki szenvedélyes és – minden erkölcsi határt átlépő – szerelmet érez a tizenkét éves Lolita iránt. Nabokov nem igazol, nem menteget – és éppen ez a zsenialitása. A regény nem mentség, hanem diagnózis. Nem vádirat, hanem boncolás. A könyv valódi ereje abban rejlik, hogy nem hagy nyugodni: a szöveg szépsége és a tartalom morális árnyalatai folyamatosan feszülnek egymásnak.

A Lolita nem a szenzációról szól. Hanem arról, hogyan takarjuk le selyemmel a borzalmat, hogyan csomagoljuk be esztétikába a bűnt, és hogyan válik a társadalmi képmutatás az egyik főszereplővé. Ma, amikor minden második klikk botrányra éhes, különös paradoxon, hogy egy 1955-ös regény még mindig képes zavarba hozni minket. Mert nem attól tabudöntő, hogy mit mond, hanem hogy hogyan meri kimondani.

Olvasni a Lolitát olyan, mint tükörbe nézni egy sötét szobában – előbb-utóbb hozzászokunk a homályhoz, és elkezdünk látni. Amit találunk, az nem mindig kellemes. De szükséges.

Ma, április 22-én született Vladimir Nabokov (1899–1977), a 20. század egyik legsokoldalúbb, legkifinomultabb írója.
Egy olyan szerző, aki képes volt nyelveket, kultúrákat, kontinenseket átlépni – és közben maradandóan átalakítani az irodalmat.

Oroszul kezdett írni, angolul vált világhírűvé. Professzorként tanított, lepkéket gyűjtött, és közben regényeket írt, amelyek egyszerre voltak gyönyörűek, provokatívak, intellektuálisak és formabontók.

Az irodalom világában Lolita volt a villámcsapás, Pale Fire a fejtörő rejtvény, Speak, Memory pedig a lírai visszatekintés. De Nabokov művei mögött mindig ott volt az ember: az emlékező, az álmodozó, a játszani vágyó, aki a szavakat sakktáblaként rendezte el.

Számomra Nabokov több, mint egy szerző. Ő a mondat mestere. Az árnyalatok, a játékos irónia, a fájdalmas nosztalgia és az irodalmi szabadság szövetségese. Aki nem félt attól, hogy zavarba hozzon, hogy elgondolkodtasson, hogy nyomot hagyjon bennünk.

🎩 Egy élet, amely már nem közöttünk zajlik – de mondatai ma is élnek.
📖 Emlékezzünk ma rá – egy mondattal, egy könyvvel, egy csöndes újraolvasással.

Ajánlott olvasmányok tőle:

• Lolita – provokáció és költészet határán

• Pale Fire – egyetlen vers, egy egész világ

• Speak, Memory – emlékekből épített irodalom

🕯 Vladimir Nabokov (1899–1977)
Ma lenne 125 éves. És még mindig tanít minket olvasni.

Ma, április 22-én ünnepli 87. születésnapját Jack Nicholson – és ha van színész, akinek neve hallatán azonnal egy arc, egy mosoly és egy egész filmes korszak ugrik be, akkor az ő.

Számomra Jack Nicholson nem csupán egy színész. Ő maga a mozi. Az a fajta karizmatikus jelenlét, amely nemcsak a vásznon, hanem a filmvilág szívében is örökre nyomot hagyott. Akár egy őrült íriszt tágító nevetés a Ragyogás-ban, akár egy cinikus vigyor a Lesz ez még így se-ben – Nicholson mindig olyasmit tett hozzá a szerepeihez, amit nem lehet tanítani.

És mégis… hiányzik.

Hiányzik az a pimasz elegancia, az a szemtelen bölcsesség, az a szabályokat semmibe vevő energia, ami minden jelenetét áthatotta. Hiányzik a hangja, a tekintete, az a félmosoly, amitől egyszerre lehetett nevetni és összerezzenni. Hiányzik az a fajta filmszínészet, amit ő képviselt – nyers, őszinte, zsigeri.

Egy zseniális pályafutás

Háromszoros Oscar-díjas. Legjobb férfi főszereplőként díjazták a Száll a kakukk fészkére (1975) és a Lesz ez még így se (1997) című filmekért, míg a Becéző szavak (1983) egy mellékszereplőként hozott neki aranyszobrot. Összesen 12 Oscar-jelölést gyűjtött – a legtöbbet, amit férfi színész valaha kapott.

De nem a díjak teszik naggyá, hanem az, ahogy minden karakterével több lett a mozi. Ő volt Joker A Batman-ben – félelmetesebb, mint bármely maszkos gonosz. Ő volt McMurphy, aki forradalmat robbantott egy elmegyógyintézetben. Ő volt Melvin Udall, a kiállhatatlan író, akit mégis megszerettünk, mert le mert vetkőzni a páncéljai alá.

Egy különc élet – egy ikonikus személyiség

Kevesen tudják, hogy Nicholson csak felnőttként tudta meg: az a nő, akit mindig a nővérének hitt, valójában az édesanyja volt. Ez a megrendítő fordulat – egy identitás újrafelfedezése – sok mindent elmond arról, honnan ered az a mélység, amit a szerepeiben is láthattunk.

Őszinte volt. Szabad. Időnként szélsőséges, de mindig vállalta önmagát – a vásznon és azon kívül is. A magánéletében ugyanaz az öntörvényű, életszerető és szemtelenül sármos figura maradt, mint a karakterei. Nem igyekezett mindenáron szerethető lenni – és éppen ezért lett az.

Egy korszak, ami nem érhet véget

Jack Nicholson már évek óta visszavonult. Nincsenek új filmek, nincsenek interjúk, nincsenek vörös szőnyeges bevonulások. És bár tudjuk, hogy megérdemli a nyugalmat, mégis... valahol nagyon hiányzik. Mert amit ő képviselt, ma már alig látjuk.

De szerencsére a filmjei itt maradtak velünk. Mert a tekintete, a hangja, a gesztusai már beégtek a filmtörténet legfontosabb képkockáiba. Amikor ma ünnepeljük a születésnapját, valójában a mozit ünnepeljük vele együtt. Azt a mozit, amit ő emelt művészetté.

Egy személyes szál – és egy film, ami ma is fájdalmasan aktuális

Ha egyetlen filmet kellene kiemelnem az életművéből, számomra nem kérdés:
Száll a kakukk fészkére – egy film, amely időtlen. A történet egy intézet falai között játszódik, de valójában arról szól, hogyan bánik a rendszer azzal, aki más. Aki hangos, szabad, nevetni mer. Aki nem hajlandó beállni a sorba.

És ez a mondanivaló ma – amikor a világ újra határokat húz, normákat erőltet, kirekeszt és címkéz – talán még fontosabb, mint valaha.

És hogy miért érzem még közelebbinek ezt a filmet?

Mert én is még Csehszlovákiából származom.
És ennek a filmnek a rendezője a kiváló Miloš Forman, aki – hozzám hasonlóan – ebből a világból jött, de el kellett hagynia azt. Ő már nem térhetett vissza úgy, ahogy szeretett volna. A szabadságot Hollywoodban találta meg, és ott tudta elmondani, amit otthon nem lehetett.
A Száll a kakukk fészkére nemcsak egy film. Nekem – nekünk – tükör. És fájdalmas emlékeztető arra, hogy mindig lesz valaki, aki próbál letörni – de mindig lesz egy McMurphy, aki feláll és szembemegy.

🎬 Ha ma csak egyetlen filmet nézel meg tőle, hadd ajánljam ezt a mesterművet:
Száll a kakukk fészkére – egy történet a szabadságról, az emberi méltóságról, és arról, mit jelent igazán élni.

👉 Nézd meg a film előzetesét itt

Boldog születésnapot, Jack.
Köszönjük, hogy vagy – és hogy örökre velünk maradsz.

Vannak napok, amikor a naptár szinte súlyossá válik. Ma ilyen nap van. Húsvét hétfője – a keresztény hagyomány szerint a feltámadás utózengése, az élet diadala a halál fölött. Ugyanezen a napon ünnepeljük Róma születését is – azt a várost, amelynek történelmi súlya túlnő saját határain, s kultúrákon, vallásokon, korszakokon ível át. Ma pedig egy harmadik esemény is e naphoz kötődik: Ferenc pápa földi pályájának lezárulása.

E három esemény metszéspontjában nem lehet nem megállni egy pillanatra. Talán nem mindannyian ugyanúgy tekintünk a hit kérdéseire – sokféleképpen hisszük vagy nem hisszük, amit a világ magáról elmond. De van valami, ami közös: az emberi sors iránti tisztelet, és azok iránt, akik a maguk módján, a maguk hitéből táplálkozva próbáltak jobbá tenni valamit e világban.

Ferenc pápa ezek közé tartozott. Nem volt hibátlan, de volt benne valami őszinte: egyfajta szelíd makacsság, amellyel újra és újra visszatért az egyszerű, de nyugtalanító kérdésekhez. Mit jelent a szegények mellett állni? Mit jelent irgalmasnak lenni? Mit kezdjünk a szenvedéssel, a kirekesztéssel, a bolygónk pusztulásával? Hangja gyakran volt a lelkiismeret hangja – akár hívőként hallgattuk, akár csak emberként.

Az, hogy épp ma halt meg, Húsvét hétfőjén, különös jelentést ad a napnak – még azok számára is, akik nem a hit nyelvén értik a világot. Mintha valami lezárulna, s egyszerre nyílna újra. A halál ilyenkor nem dogma kérdése, hanem emlékezésé: mit hagyott ránk, s mit kezdünk azzal, amit ránk bízott.

Róma ma ünnepel. De a város, amelyben ő is élt és tanított, most gyászol is. És ez a kettő – ünnep és gyász – nem zárja ki egymást. Ahogyan az sem, hogy valaki kívülről hajtson fejet – nem hódolatból, hanem tiszteletből. Az emberi törekvés, ha őszinte, túlmutat vallásokon.

Ez a nap tehát háromféle emlékezetet őriz: egy város születését, egy hit ünnepét, és egy ember búcsúját. Egy emberét, aki, bár pápa volt, mindenekelőtt ember akart lenni – és másokat is erre hívott.

Ferenc pápa, búcsúzunk. Nem ugyanúgy, de ugyanabból az okból: mert számítottál. És mert ami számít, azt nem feledjük.

Vannak színésznők, akik nem csupán filmjeik szerepeiben élnek tovább, hanem a gesztusaikban, a tekintetükben, abban a különös, megnevezhetetlen légkörben, amit maguk körül teremtenek. Andie MacDowell ilyen. Nem harsány, nem botrányhős, nem is a reflektorfény megszállottja – inkább az a csendes erő, aki minden szerepében kicsit önmagát is odaajándékozza a nézőnek.

Pályája a ’80-as évek végén indult, de az igazi áttörést Steven Soderbergh Sex, Lies, and Videotape című filmje hozta meg számára 1989-ben. A független filmes közegben robbant be, elnyerve az Independent Spirit díjat, és megszerezve első Golden Globe-jelölését. Onnantól kezdve megkerülhetetlen név lett a romantikus vígjátékok világában – de messze nem csak azokban.

MacDowell karrierjét olyan filmek fémjelzik, mint a Green Card, ahol Gérard Depardieu oldalán egy kivándorlási házasságba bonyolódik (legalábbis a kezdetekben), vagy a Groundhog Day, amelyben újra és újra ugyanazt a napot éli át Bill Murray társaságában – miközben ő az a nő, akinek a szeretetéért érdemes újra és újra próbálkozni. És persze ott van a Short Cuts is, Robert Altman kaleidoszkópikus filmje, ahol a hétköznapi életek tragikomikus keresztmetszetében tűnik fel.

Személyes kedvencem mégis a Four Weddings and a Funeral. Nem csak a brit humor és a könnyed elegancia miatt, hanem mert MacDowell ebben a filmben egyszerre távoli és elérhető, elegáns és közvetlen, törékeny és határozott. Hugh Grant ügyetlen zavara és a mindent elsöprő angol melankólia tökéletesen ellenpontozza az ő amerikai lazaságát.

A filmográfián túl Andie MacDowell az utóbbi években is fontos szerepet játszik a kultúrában – nem feltétlenül a mozik vásznán, hanem abban, ahogyan az öregedéshez, a nőiességhez és a hitelességhez viszonyul. A COVID-időszakban úgy döntött, hogy nem festi tovább a haját – és ez a gesztus több volt, mint egyszerű stílusváltás. Egyfajta kiállás volt a természetesség mellett egy olyan iparágban, amely még mindig retteg az ősz hajszálaktól. A döntés mögött pedig az a fajta belső szabadság sejlik fel, amelyről mindig is beszéltek róla, de amit most már meg is mutat.

És ha már itt tartunk – ma, április 21-én van a születésnapja. Nem, nem mondok számot – nem azért, mert titok lenne, hanem mert felesleges. Az ő esetében az idő múlása nem számokban mérhető, hanem a szerepeiben, az évtizedek alatt felépített életműben, abban, ahogyan mindig önazonos maradt.

A blog olvasóinak pedig szeretném ajánlani a már említett filmet, Four Weddings and a Funeral címmel – magyarul Négy esküvő és egy temetés. Nem csupán romantikus vígjáték, hanem egy korszak hangulata, egy életérzés, amit MacDowell játéka tesz igazán időtlenné. Én már többször is megnéztem – és még mindig ugyanott nevetek, ugyanott szorul el a torkom.

Ma ünnepeljük egy férfi születésnapját, akinek a pennája élesebb volt, mint sokak kardja. 1694. április 20-án született François-Marie Arouet – vagy ahogy a világ megismerte, Voltaire. Nem volt sem tábornok, sem király, sem influenszer, mégis megrengette Európát. Gondolatokkal. Szavakkal. Humorral, ami metszőbb volt, mint egy cenzori bélyegző.

Ha ma élne, valószínűleg több Facebook-csoportból tiltották volna ki, mint amennyi barátja lett volna, és a Twitter (bocsánat, X) algoritmusa vagy felkapná, vagy végleg elnémítaná. Egy biztos: nem hagyná szó nélkül a világot. És mi sem hagyhatjuk szó nélkül őt.

Voltaire a felvilágosodás egyik legsziporkázóbb alakja volt. Szellemes, provokatív, és mindennél jobban hitt a szólásszabadságban – nem csak mint jogban, hanem mint erkölcsi parancsban. Legendás mondása, amit ugyan nem ő mondott szó szerint, de mindenki neki tulajdonít:
„Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de az életemet adnám azért, hogy elmondhasd.”
Próbáld ezt ma beírni egy vitás poszt alá – és azonnal záporoznak majd a passzív-agresszív gifek, az „oké boomer”-ök és a „ki kérdezett?” válaszok.

De mi maradt Voltaire örökségéből a kommentháborúk korában?

Az internet a vélemények vadnyugata. Mindenki szólhat – és sajnos sokan meg is teszik, gondolat helyett gyanúval, érvek helyett caps lockkal. A vita nem a meggyőzés terepe többé, hanem a túlkiabálásé. Ma nem az győz, akinek érvei vannak, hanem akinek élesebbek a könyökei, vagy aki mögött ott áll egy médiafelület, egy algoritmus, vagy egy szenvedélyes követői tábor.

Voltaire úgy vitatkozott, hogy közben gondolkodásra késztetett. Tükröt tartott – nem csak vitapartnerének, hanem a társadalom egészének. Ma a kommentelők jelentős része inkább bunkósbotként használja a szavakat. Nem kérdez, nem hallgat, csak üt. A vita nem út, hanem végcél. A „vélemény” pedig nem meggyőzésre törekvő kijelentés, hanem önigazolás, pajzs és fegyver egyben.

És mégis – Voltaire nem tűnt el. Itt van velünk minden jól sikerült riposztban, minden ironikus mémben, minden olyan gondolatban, amely egy pillanatra kizökkent a dogmatikus, indulatos közléskényszerből. Ott él, ahol még számít a gondolat, ahol a szabad vélemény nem zaj, hanem érték.

A felvilágosodás nem múlt el – csak más formát öltött. Ma a szalon nem aranyozott falú, gyertyafényes terem, hanem Reddit-topik vagy podcast-adás. A filozófia nem sétabeszélgetés, hanem YouTube-komment vagy TikTok-vitavideó. A közlésformák változnak, de a kérdés örök: van-e még helye az észnek a zajban?

Szóval ha legközelebb kommentháborúba keveredsz, állj meg egy pillanatra. Ne nyomd még meg az entert. És kérdezd meg magadtól:
„Mit tenne Voltaire?”
Valószínűleg írna egy szellemes pamfletet, amiben mindkét oldalra rávillantja a szatíra tükörfényét – majd elegánsan hátradőlne, és mosolyogna rajtunk.

Ma hajtsunk fejet előtte. A gondolkodó előtt, aki hitte, hogy a szavaknak súlya van – és hogy a szabadság nem ott kezdődik, ahol mindenki ordít, hanem ott, ahol még halljuk egymást.

Vannak színészek, akik szerepeket játszanak, és vannak, akik életet lehelnek a karakterekbe. Jessica Lange ez utóbbiak közé tartozik. Nemcsak színésznő – ő egy korszak, egy hangulat, egy titokzatos pillantás a vásznon, ami ott marad bennünk napokkal a film után is.

Pályafutása során számos ikonikus szerepben láthattuk: volt ő Frances Farmer, Blanche DuBois, és a hatalom árnyékában élő politikai feleség is. Képes volt megtölteni a legcsendesebb jeleneteket is feszültséggel és érzékenységgel. Kétszeres Oscar-díjas, emellett Emmy-, Golden Globe- és SAG-díjak sorával ismerték el tehetségét. És joggal.

(Apropó – ma ünnepli a születésnapját, de erről ne szóljunk hangosan, csak koccintsunk diszkréten a tiszteletére.)

🎞 És ha már szóba került: van egy film, amely számomra örökre összefonódik Jessica Lange nevével – A postás mindig kétszer csenget. Ez az 1981-es remake igazi mestermű, ahol Jack Nicholson oldalán játszik, és a köztük feszülő kémia olyan, mint egy lassan izzó parázs: nem látványos, de mélyen emészt.

Jessica alakítása ebben a filmben nemcsak érzéki, hanem meglepően összetett is. Egy nő, aki többre vágyik – szabadságra, szenvedélyre, életre. És ezért mindent kockára tesz. A kamera imádja őt, de nem a felszínért – a tekintetében ott van minden árnyalat: vágy, félelem, düh és elfojtott remény.

📽️ Ha még nem láttad ezt a filmet, itt az idő.

A középkorban az emberek még nem ismerték az Instagram-sztorikat, influenszereik legfeljebb egy-egy zarándoklat során bontakoztathatták ki személyes márkájukat – bottal, köpennyel és egy jó mesével felszerelkezve. Geoffrey Chaucer Canterbury meséi és Boccaccio Dekameronja – bár kontinensnyi és pestisjárásnyi távolságra születtek – közös nevezőn vannak: emberek mesélnek egymásnak, miközben megpróbálnak nem meghalni.

Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, ezek a művek a középkor "csoportos sztorizásai", amolyan table-free TED talkok a városi kocsmák és zarándokszállások világában. A tematika pedig? Az örök emberi: szerelem, szex, pénz, hatalom, hazugság, hülyeség. Vagyis nagyjából ugyanaz, ami a mai embert is foglalkoztatja – csak ma már erről podcastot készítünk, vagy ha elég ügyesek vagyunk, Netflix-sorozatot.

A Canterbury mesék és a Dekameron egyszerre szórakoztatnak és tükröt tartanak: megmutatják, hogyan próbálták az emberek megérteni a világot, miközben ugyanúgy elvesztek benne, mint mi most. A Bath-i asszony ma talán párkapcsolati coach lenne, a bőbeszédű molnár meg reality-szereplő, aki hetente egyszer a "Zarándokok közt" című YouTube-sorozatban osztaná meg legújabb szerelmi katasztrófáit.

De ezek a történetek többek is: kulturális memóriánk eleven szövetdarabjai. Olyan könyvek, amiket nem poros polcokon kell őrizni, hanem újra és újra elmesélni – mert a történetek élnek, ha mesélik őket. És ha kicsit figyelünk, még az is lehet, hogy a középkor hangja halkan belecseng a mostani pletykáinkba is.

Zarándok casting – A középkor szereplői a modern valóságshow-ban

Ha ma castingot tartanánk egy "Zarándokok zarándokolnak" című műsorhoz, Chaucer szereplői gond nélkül vennék az akadályokat. Kezdjük mindjárt a Bath-i asszonnyal – ötször házasodott, nyelvében kard, szívében tapasztalat. Ma valószínűleg bestseller könyve lenne "Hogyan légy önmagad, ha már hatszor az voltál?" címmel, és minden szombat este a saját élő műsorában nyilatkozna arról, miért is volt a harmadik férje még mindig a legunalmasabb.

A molnár – bőbeszédű, kissé obszcén, de mindig a társaság középpontja. Ő lenne az, aki TikTokon a "15 másodperces középkori botrányok" sorozatával aratna sikert, nem félne kicsit túltolni a sörös korsót, és mindig lenne egy újabb „barát sztori” a tarsolyában.

A diák? Ó, ő az örök bölcsész, aki ma szociológus PhD-vel a zsebében írna Substack-hírlevelet a „Moralitás mint társadalmi performansz” témakörében, miközben fő bevételi forrása a Patreon-feliratkozók és a kávéfőző mögött megbúvó filozófiai dilemmák lennének.

És a dekameroni ifjak? Ők a pestis elől menekülnek – ma a home office-ból jelentkeznének be napi podcastban: "KaranténKrónikák – hogyan ne veszítsd el az eszed, ha mindenki más már megtette." Történeteik hol frivolak, hol meghatóak, mindig emberiek – és hát valljuk be, a Dekameronban is legalább annyi szerepet kap a hálószoba, mint a templomtorony.

A történet az emberi létezés legrégebbi önigazolása

Valójában nem az a kérdés, hogy miért meséltek ezek az emberek – hanem az, hogy hogyan bírták volna ki, ha nem mesélnek. A középkor emberének a zarándokút volt az utazó podcast, az utazótárs a kommentmező, a kocsma pedig az élő közvetítés.

A mesék célja sem volt feltétlenül tanító, legalábbis nem mindig és nem direkt módon. Inkább egyfajta pszichológiai túlélőkészletként működtek – az emberi hülyeség, szenvedély, önbecsapás és szeretet végtelen kombinációja, ami azóta sem változott, legfeljebb a keret: ma már nem pápai bulla miatt aggódunk, hanem az algoritmus miatt. De az alapélmény ugyanaz: próbáljuk megérteni egymást, és közben valahogy túlélni a napot.

Chaucer és Boccaccio is tudta: ha elég jól mesélsz, az emberek nemcsak meghallgatnak, hanem tükörként fognak használni. És ez a tükör nemcsak másokat, de saját magunkat is eltorzítva mutatja – pont annyira, amennyire képesek vagyunk nevetni magunkon.

A pletyka műfaja, bármennyire is lenézett volt, valójában az igazság legemberibb formája: nem teljesen objektív, kicsit színezett, de mindig szenvedélyes. És ezek a mesék – bár formálisan „fikciók” – valójában a korabeli ember tapasztalatainak legintimebb lenyomatai. Ha úgy tetszik: kis középkori hangjegyzetek a túléléshez.

Miért meséljünk még mindig? – Egy kései zarándok reflexiója

Valahol mindannyian zarándokok vagyunk. Nem feltétlenül Canterburyról indulunk vagy Firenze alól, és a cél sem feltétlenül egy szent sír – hanem valami sokkal hétköznapibb, mégis szentebb: megérteni magunkat, a másikat, az időt, amiben élünk. A mesék – legyenek kacéran frivolak vagy kegyesen tanítóak – segítenek ebben. A Canterbury mesék és a Dekameron nem poros relikviák, hanem eleven hangok, amelyek időnként meglepően ismerős dolgokat suttognak a fülünkbe.

Mert valójában mit csinált Boccaccio és Chaucer? Ugyanazt, amit ma mi: próbálták elmondani, mit jelent embernek lenni – néha nevetve, néha könnyezve, de mindig emberséggel. A történeteikben nem az a fontos, hogy valóságosak-e, hanem hogy igazak. És ez a különbség – amiből talán ma is tanulhatunk valamit.

Ha ma egy zarándok útnak indulna, talán nem egy szentélyhez menne, hanem a saját kérdéseihez. Talán nem lovon vágtázna, hanem buszon ülne, vagy egyszerűen csak a gondolataiban utazna. De egyvalami biztos: mesét vinne magával. Mert történetek nélkül nemcsak szegényebbek, hanem teljesen elveszettek vagyunk.

A Kindle for everyone