1989 ősze volt, és Moszkvában forrt a levegő.
Érezni lehetett, hogy valami közeleg — valami, amit még senki sem tudott nevén nevezni, de mindenki a csontjaiban érzett.
A szovjet főváros még a megszokott, szürke hétköznapjait élte, de a folyosókon és a konyhákban már suttogtak.
Szabadság. Peresztrojka. Távozás.
Szavak, amelyek korábban veszélyt jelentettek, most reményként terjedtek a kollégiumok és gyárak között — mint a tiltott gyümölcs illata.
Ugyanabban az időben az NDK-ban már javában készültek a rendszer 40. évfordulójának „nagy szocialista ünnepére”.
De miközben nyomtatták a transzparenseket és gyakorolták a himnuszt, az emberek már az utcán voltak.
1989. november 4-én több mint félmillió ember gyűlt össze Lipcsében és Berlinben.
Nem erőszakot követeltek, csak méltóságot.
És hosszú évtizedek után először repedt meg a Fal — nem még a betonban, hanem a lelkekben.
Én akkor Moszkvában voltam, egy diák, távol az otthontól, amikor elért hozzánk a hír.
Nem volt internetünk, csak zavaros rádióhullámok és félmondatok.
De azon az estén valaki elindított egy kazettát a folyosón — rajta a Wind of Change, hónapokkal azelőtt, hogy megjelent volna.
És mi tudtuk.
A világ, amiben felnőttünk, véget ért. És egy új éppen megszületett.
Öt nappal később leomlott a Berlini Fal.
De a forradalom már korábban elkezdődött — azok fejében és szívében, akik többé nem féltek.
Ez volt az én világom akkor.
Ezt a Falat láttam — és erről írtam később a könyvemben.
📘 A Fal — az illúziók, a bátorság és a szabadság törékeny szépségének története.
Elérhető a Patreonon, PDF és EPUB formátumban, a Teljes hozzáférés szint tagjai számára, valamint külön megvásárolható.
