Van valami egészen különös abban, amikor egy karakter és egy színész ennyire összeforr. Amikor rágondolok, nem a filmcímek jutnak először eszembe – hanem egy mozdulat: a lassú kacsintás, a felemelt martinis pohár, a selymesen ejtett „Bond, James Bond”. És ott áll ő, Pierce Brosnan – a 007-es, aki úgy lépett ki a vászonról, mintha mindig is oda tartozott volna.

Ír vagyok én is, mondhatnám viccesen – legalábbis lélekben. De a DNS-tesztem szerint szó szerint is: tíz százalék kelta vér csordogál bennem. Talán épp ez az apró, öröklött örvény az, ami miatt olyan ösztönösen ismerős nekem Brosnan tekintete – az az elegáns melankólia, az a bölcsen csibészes, mégis méltóságteljes tartás, amit ő olyan természetesen hozott.

Ő volt az a Bond, akiben a hideg elegancia mögött ott bujkált valami emberi, valami sebezhető. Nem csupán hős volt – hanem férfi. Hibákkal, veszteségekkel, szerethető gyengeségekkel.

Sokan nem tudják, hogy fiatalon díszletfestőnek tanult. Talán ezért is festett olyan hiteles képet a karaktereiről. A Remington Steele sorozattal futott be, de a nagy ugrás mégiscsak a GoldenEye volt – az a film, amely visszahozta Bondot a popkultúra csúcsára. És vele együtt Brosnant is. Négy film, négy ikonikus szerep, és mindegyik mögött ott volt az a finom sárm, amit nem lehet tanítani.

És ha az életéről beszélünk: fájdalmas veszteségeket hordoz, feleségét és lányát is elveszítette. Mégis, sosem láttuk összetörve. Csak elegánsan, csendben, emberként.

Ma 72 éves. És ha visszanézünk, nemcsak James Bondként volt emlékezetes, hanem mint egy valódi művész, aki sosem akart több lenni annál, mint aki: egy ír fiú, aki nagyot álmodott – és meg is valósította.

Köszönöm, Mr. Brosnan. És boldog születésnapot kívánok – egy írói kalapemeléssel. 🍸