Reggel Brutus gyanúsan viselkedett. Nem rohant ki ugatva a postáshoz, és a virslis kekszét is gondosan forgatta háromszor a szájában. A feleségem ránézett, majd rám, aztán így szólt:

„Ez csak egy dolgot jelenthet. Ma valaki nagyon fontos születésnapját ünnepeljük.”

„David Suchet,” válaszoltam, mire bólintott, és feltűnés nélkül egy rózsás teáscsészét tolt elém.

„A bajszos mester!” – mondta csendesen, szinte áhítattal. „Aki képes úgy letenni egy cukortartót az asztalra, hogy attól az egész világ rendbe jön.”

És igaza volt. Suchet nemcsak Poirot volt, hanem Poirot lett. Ő volt az, aki nem eljátszotta, hanem megtestesítette a világ legtisztább agyú detektívjét – miközben egyetlen bajuszszál se rezdült rossz irányba.

Ma 79 éves. Még mindig él. Még mindig elegáns. Még mindig az egyetlen ember, aki úgy tudja kimondani azt, hogy „mon ami Hastings”, hogy a kutya is kiegyenesedik tőle a szőnyegen.

Szóval, miközben Brutus a nappaliban Poirot-módra körbeszaglássza a fotelek alját, és a feleségem szerint egy gyanús morzsa a szőnyeg széléhez vezethet, én felhúzom a legjobb papucsomat, és így szólok:

Boldog születésnapot, David Suchet!
Az elegancia, pontosság és bajuszvilágítás örök bajnoka.
A világ jobb, hogy itt van még. És még jobb, ha közben megy egy ismétlés .

Emlékszem, amikor először vettem a kezembe a 22-es csapdáját — kamaszként, egy nyári délutánon, valahol a világ értelmének és értelmetlenségének határmezsgyéjén. Azt hittem, háborús regényt fogok olvasni. Hősöket vártam, csatát, tisztán kivehető jókat és rosszakat. Helyette Heller világába zuhantam, ahol minden szabály visszafelé működik, ahol a túlélés paradoxona egy irodai döntés következménye, és ahol a nevetés csak egy hajszálnyira van a kétségbeeséstől.

Joseph Heller nem írt sok könyvet, de amit írt, az felért egy tükröt tartó ökölcsapással. Minden egyes regényét úgy olvastam, mint egy tiltott kéziratot, amit valaki épp idő előtt kicsempészett a valóság raktárából. És minden oldalon ott bujkált az a keserű, de mélyen emberi humor, amit senki más nem tudott úgy adagolni, mint ő.

Később jött a Történt valami, a szorongás katedrálisa, ahol egy irodai középszer emberi mivolta minden lapból sikoltott.

A God Knows bizarran gyönyörű volt — Dávid király hangján szólalt meg az örökkévaló, cinikus zsidó humor, miközben minden szent szöveget lebontott a földre, emberarcúra.

A Picture This egy féktelen történelmi körhintán forgat meg minket: Heller Platónon, Rembrandton és az amerikai külpolitikán keresztül mutatja be, hogyan ismétli önmagát a történelem — abszurdan, kérlelhetetlenül, nevetségesen. Egy könyv, ami egyszerre filozófiai eszmefuttatás és kultúrkritika, miközben olyan szellemes, hogy az ember elfelejti, hogy épp tanul.

A Closing Time pedig visszavezeti az olvasót a 22-es csapdája hőseinek világába — csak most már öregen, fáradtan, elhasználtan. Egy elegikus, keserédes búcsú az álomvilágtól, ahol a túlélés már nem hősi tett, hanem kérdés: van-e még értelme valaminek, ha túl sok mindent túléltünk?

De ha egy könyvet kellene a kezembe vennem újra és újra, az a Good as Gold lenne. Ott Heller már nemcsak az abszurdot, de a karrierizmust, a kulturális identitást, a zsidó családi traumát és a politikai cinizmust is egy olyan eleggyé gyúrta, amiben nem lehet nem magunkra ismerni. Bruce Gold karaktere mintha egy görbe tükör lenne, amit magunk elé tartunk: író szeretne lenni, miniszterré válik, de közben elvész a lélek, a hang, az identitás.

Nemcsak író volt Heller, hanem korokon átnyúló látó, aki észrevette azt, amit mi többnyire csak sejtünk. Hogy a rendszer, amely körülvesz minket, nemcsak elnyom, de nevetségessé is tesz. És hogy a humor az egyetlen esélyünk az őrület ellen.

Ma van Joseph Heller születésnapja. Egy olyan íróé, aki ha élne, talán csak annyit mondana:
„Ha már úgyis mind meghalunk, legalább nevessünk előtte egy jót.”

Ha még nem olvastad, vagy ha újraolvasnád: ajánlom a Good as Gold című regényt.
Mert néha a legkeserűbb igazságokat csak úgy lehet elmondani, ha mosolyogva tesszük.

Néha meg kell állnunk, körülnézni a világban, és csendesen feltenni magunknak egy egyszerű, de szívbemarkoló kérdést: Hol vannak ma azok az emberek, akik nem magukért, hanem a hazájukért éltek, és ha kellett volna, meghaltak is?

A 20. század még ismert ilyen alakokat. Embereket, akik nem szlogenekkel vagy reklámfilmekkel váltak naggyá, hanem tetteikkel, bátorságukkal, és azzal a hallgatag méltósággal, amely nem kiabál, csak cselekszik.

Charles de Gaulle ezek közül is magasra emelkedett.

Ma, 2025. április 28-án, éppen 56 éve, hogy de Gaulle, Franciaország elnöke, csendben félreállt. Nem botrányok, nem árulások, nem vereségek miatt. Azért, mert a nép, akinek akaratát mindig mindennél fontosabbnak tartotta, az 1969-es népszavazáson 53%-ban nemet mondott a reformjaira. És ő szavát állta: lemondott. Tisztességgel. Méltósággal.

El tudjuk-e ma képzelni bármelyik politikusról, hogy egy ilyen arányú elutasítás után ne kifogásokat keressen, ne hazugságokkal kapaszkodjon a hatalomba, hanem fejet hajtson a nép akarata előtt?

Ma, amikor a politika gyakran szól önzésről, személyi kultuszról, szűk érdekekről, de Gaulle alakja mintha egy másik korból, egy tisztább világból üzenne nekünk. Karizmája nem harsogott, hanem méltósággal sugárzott. Elvei nem hajlottak, hanem tartották őt, mint szikla a vihart.

Nem a könnyebb utat választotta, nem az olcsó tapsokat hajszolta. A történelmi kötelesség mellett döntött, még akkor is, amikor az út magányos volt és meredek.

És ha valaki még közelebb szeretne hajolni ehhez az időhöz, ahhoz a feszült, félelemmel terhes korszakhoz, amikor a gyűlölet golyói célozták őt, annak szívből ajánlom Frederick Forsyth mesteri regényét,

👉 The Day of the Jackal

Ez a mű nem üres képzelet szüleménye. Charles de Gaulle több merényletkísérletet is túlélt elnöksége alatt; az 1962-es Petit-Clamart-i támadás csak a legismertebb közülük. Az összeesküvők, köztük az Algériában vereséget szenvedett OAS (Seregszervezeti Titkos Hadsereg) tagjai, gyűlölték őt, amiért véget vetett a gyarmati háborúnak, és elismerte Algéria függetlenségét.

Forsyth regénye ezt a valóságot festi meg pengeéles pontossággal: bemutatja, hogyan szerveztek bérgyilkost de Gaulle meggyilkolására, és hogyan próbálták a francia történelmet egyetlen lövéssel megváltoztatni.

Ma, ezen az áprilisi napon, amikor az idő lassan elmos minden zajt és szenvedélyt, én tisztelettel hajtom meg a fejem Charles de Gaulle emléke előtt. És csendesen elgondolkodom azon, milyen ritka kincs volt ő: egy ember, aki a hatalom csábításával szemben is megőrizte hűségét nem az eszmékhez, hanem az emberekhez, akikre felesküdött.