Egy bizonyos Baker Street-i lakos nyomában
Ma 165 éve született Sir Arthur Conan Doyle, a férfi, aki nemcsak egy detektívet, hanem egy örök érvényű látásmódot is adott a világnak. Ebben a személyes hangú esszében arról írok, mit jelent számomra – és talán mindannyiunk számára – Sherlock Holmes öröksége. Egy kis irodalom, egy kis humor, és egy csipetnyi pipafüst.
Teljes írás itt olvasható:
Május 22-ét írunk. Egy napon, amely a történelem margójára nem forradalommal, hanem ritmusokkal és rímpárokkal írt bejegyzést. 1950-ben ezen a napon született Bernard John Taupin – Anglia szívében, ott, ahol a mezők nemcsak zöldebbek, hanem a szél is úgy fúj, mintha titkos dalszövegeket suttogna – csak épp kevesen akadnak, akik képesek ezeket tollal elkapni. Bernie Taupin közéjük tartozik.
Ő nem a színpad fényében táncolt, nem a kamerák előtt mosolygott, és nem kérte, hogy őt tapsolják meg a koncertek végén. Ő ott volt a háttérben – de valójában ő volt az alap. A szó, amiből dallam lett. A sor, ami énekeltetett.
És ki más zenésítette volna meg ezeket a sorokat, mint Sir Elton John? Az ő barátságuk, alkotói kapcsolatuk olyan, mint egy jól hangolt zongora és egy életen át hűséges dalszöveg. Nemcsak munkatársak, hanem testvérek voltak a művészetben. Egyik sem működött volna igazán a másik nélkül. Amikor Elton a billentyűkhöz nyúlt, Bernie már korábban leütötte a szavakat a lelkében.
Gondolj csak bele: Your Song, Tiny Dancer, Candle in the Wind – ezek nemcsak dalok, hanem életérzések. Bernie történetei. Mindegyik mögött ott a csendes költő, aki tudta, hogyan öltöztessünk egy érzést refrénbe, és egy korszakot egyetlen versszakba.
De Taupin nemcsak dalszövegíró. Költő, képzőművész, elbeszélő – egy modern kori trubadúr, aki túlélte a rock and roll viharait, de sosem veszítette el a saját belső ritmusát.
Most, hogy 74 éves lett, nem ünnepeljük konfettivel és csinnadrattával. Ehelyett visszavonulunk egy pillanatra, és csak annyit mondunk: köszönjük. Köszönjük a szavakat, amelyeket mások mondtak ki a színpadon, de amik mindig a te tolladból születtek.
És ha ma este valami különlegesre vágynál – de nem bakelitre, hanem vászonra – ajánlok egy filmet. Egy történet Elton felemelkedéséről, a mélységekről, a csillogásról, de legfőképp arról, hogy egy zongorához mindig kell egy költő is:
🎬 Rocketman (2019). Nemcsak Elton John sztorija ez, hanem Bernie Taupiné is – a fiúé, aki levelet írt a jövőbe, és az válaszolt egy dallal.
🎂 Boldog születésnapot, Bernie Taupin!
A szavak mestere, a csendes társ, a háttérbe húzódó legenda.
Ma rólad is szól a refrén.
🎬 Filmajánló:
Rocketman (2019) – Egy látványos, zenés önéletrajzi film Elton John felemelkedéséről, barátságáról Bernie Taupinnal, és arról, hogy hogyan lehet valaki világsztár – de sosem egyedül. Ha még nem láttad, ma van az ideje. Ha láttad? Nézd újra, most már május 22-e szemüvegén át.
„A gazdagokról és hatalmasokról írok. Voltam már szegény is, és hidd el, az egyáltalán nem olyan szórakoztató.”
– Harold Robbins
Május 21-e van. A naptárban egy név, amit kevesen írnak pirossal, pedig a könyvespolcokon valaha ott volt mindenütt: Harold Robbins. Ha ma élne, 108 éves lenne. Nem mintha valaha is igazán öreg lett volna. Robbins nem öregedett – inkább elnyűhetetlen volt, mint egy túl sokszor olvasott ponyvaregény sarkai. Kopott, kissé ragacsos borító, belül meg minden oldalán izgalom, szex, hatalom és pénz.
Az 1950-es és 60-as évek Amerikájában Harold Robbins volt az, aki megírta a vágyainkat, mielőtt még rá mertünk volna gondolni is. Aki előbb vetkőztette le hősnőit a könyv első ötven oldalán, mint hogy a könyvesbolti eladók rájöttek volna, nem szépirodalom van a kezükben. És mégis, ott volt minden háztartásban. Titokban olvasva a vonaton, a strandon, vagy az ágyban a hálóing alá rejtve.
Mert Harold Robbins regényei nem kértek engedélyt az irodalomtörténettől. Ő nem akart költő lenni, sem filozófus. Ő eladni akart. És el is adott – több mint 750 millió példányban. Elképesztő szám. Ha minden egyes példány egy dollár lenne, akkor… nos, egy Harold Robbins-regény főhőse már el is lopta volna.
Könyveiben ott volt Hollywood csillogása, a légiközlekedés és a szex hatalmi játszmái, vagy épp a forradalom és az erotika furcsa keveréke. A szereplői nem sétáltak – ők bevonultak, mint a naplementében dörmögő Jaguar V12, napszemüvegben, titkokkal és pénzzel felfegyverkezve.
Ő maga is legenda volt. Hazudott a múltjáról, a származásáról, a karrierje kezdetéről – de nem azért, hogy megtévesszen, hanem mert tudta: az élet is csak egy történet, ha jól mesélik. És Harold Robbins nagyon is tudta, hogyan kell jól mesélni.
Nem véletlen, hogy könyvei magyarul is megjelentek – csak néhány cím a polcról: A mágnás, Az álmok meghalnak, Bűn és szenvedély, Latin szerető, Piranyák, Médiakirályok. Nemcsak a történetek, a borítók is árulkodtak: itt valami fülledt, veszélyes, vonzó dolog történik.
Persze, ma sokan legyintenének rá. "Ponyva." "Tucat." "Botrányos." De ha levennénk az irodalom aranykeretes szemüvegét, és bevallanánk, mennyire szeretjük az intelligens szórakozást, a jól megírt bűnöket, a jól elhelyezett cliffhangereket – akkor újra ott lenne a helye a polcokon. Talán nem a Proustok és Kafkák mellett, de biztosan valahol a szórakozás és életigenlés zónájában.
📚 Harold Robbins ma lenne 108 éves. És bár a világ megváltozott – a könyveit már nem titokban olvassuk, hanem nosztalgiával –, az igazság maradt: a jó történetek örökek, akkor is, ha pénzről, szenvedélyről, vagy épp a saját bukásunkról szólnak.
Születésnapja alkalmából egy olyan íróra emlékezünk, aki nemcsak regényeket írt, hanem tükröt tartott – nekünk, rólunk, értünk. Egy csésze kávé mellett újra végignéztem azokat a karaktereket, akiket megteremtett. És mintha ismerős arcokat láttam volna…
? Az egész cikket a Patreon-oldalamon olvashatod.
Ma reggel, amikor rápillantottam a naptárra, egyetlen név ragyogott ki belőle – Cher. Nem volt ott más, nem is kellett. Csak ez az egy szó. Egy név, ami sokkal több, mint néhány betű egymás mellett. Egy hang, egy arc, egy stílus. Egy életérzés.
Cher nem egyszerűen egy énekesnő. Nem is csak színésznő. Nem aktivista, nem divatikon, nem popkirálynő. Ő mindez együtt, és még annál is több. Egy legenda, aki nem úgy lett azzá, hogy mások annak kiáltották ki, hanem mert úgy élt, úgy énekel, úgy alkot, hogy semmi kétség nem fér hozzá.
Amikor először hallottam tőle valamit, még nem is tudtam, hogy ő az. Csak annyit tudtam: ez a hang valahogy belém lát. Mintha valaki kimondaná helyettem mindazt, amit én csak magamban mormolok – de ő hangosan, tisztán és félelem nélkül teszi. És miközben az évek teltek, és a világ változott körülöttünk, Cher mindig ott volt. Néha a fényben, néha az árnyékban – de mindig önmaga.
Mert neki nem kell trendeket követnie – ő maga a trend.
A hangja – egyszerre bársonyos és pengeéles. A jelenléte – nem hivalkodó, hanem megingathatatlan. És a legfontosabb: a szabadsága. Az, ahogyan önmagát vállalja, minden pillanatban. Nem azért inspirál, mert tökéletes. Hanem mert emberi, szenvedélyes, és mert nem kér elnézést azért, aki.
És ha már személyes megjegyzés… Én mindig is nagyra tartottam John Updike írásait. Az egyik kedvenc regényem tőle az Eastwicki boszorkányok volt – csípős, szatirikus, gyönyörűen dekadens. De amit igazán nem lehet feledni, az a filmadaptáció. Cher, Jack Nicholson, Susan Sarandon és Michelle Pfeiffer négyese olyan eleven energiát vitt a vászonra, hogy azóta is bármikor újranézhető mestermű. Egyfajta tökéletes vihar a nyolcvanas évek hollywoodi boszorkánykonyhájából. És benne Cher… nos, ő egyszerre volt mágikus, földöntúli és mégis teljesen emberi.
Ma, ezen a napon tehát nemcsak egy születésnapot ünneplünk. Hanem azt az embert, aki sokaknak adott erőt, bátorságot, önbizalmat – anélkül, hogy prédikált volna. Egyszerűen csak azzal, hogy volt, van, és minden bizonnyal még sokáig velünk marad.
Köszönjük, Cher. És boldog születésnapot!
Van úgy, hogy a történelem megáll egy pillanatra, körbenéz, és azt mondja: most valami egészen új kezdődik. 1881 májusában, valahol az Oszmán Birodalom szívében, egy fiú született, akinek a nevét egy egész nép fogja majd a jövővel összekötni. Mustafa volt, Kemalnak szólították, de az idő Atatürk néven jegyezte be – a Törökök Atyjaként.
Ha megemlékezünk róla, nem csupán egy tábornokra, nem csak egy politikusra gondolunk. Hanem egy olyan emberre, aki nem félt szakítani a múlttal, ha a jövő érdekei úgy kívánták. Egy férfi, aki levágatta a janicsárok árnyékát, új betűket adott a nyelvnek, a nőknek szavazati jogot, a népének pedig reményt.
Mustafa Kemal fiatal tisztként látta az Oszmán Birodalom hanyatlását. De nem siratta – tervezett. Átlátta, hogy az új világ nem térdepel a régi díszletek előtt. És mikor eljött az idő, 1919. május 19-én – épp ma 105 éve – partra szállt Szamsunnál. Ez volt a függetlenségi háború nyitánya. Törökország ezen a napon ünnepli az Ifjúság és Sport Napját – nem véletlenül.
Ez volt az a nap, amikor egy birodalom romjai fölött egy fiatal tiszt kimondta: „Mi leszünk azok, akik saját sorsukat írják.” Nem Isten kegyéből, nem szultáni áldással – hanem tanulással, munkával, és modern állammal.
Atatürk nem csak hadvezér volt – újratervezte a társadalmat. A vallást elkülönítette az államtól, betiltotta a fez viselését, bevezette a latin betűs írást, és elindította az iskolahálózatot. A nők választhatóak lettek, a jogrendszer laikus alapokra került, és a parlamenti demokrácia (legalábbis formálisan) megszületett.
A férfi, aki nyugaton tanult, de keleten alkotott. Aki nyakkendőt kötött, miközben a falvakba iskolát építtetett. Aki hitt abban, hogy az iszlám világa lehet modern – ha van, aki kimondja, és van, aki meri végigvinni.
De a fénynek mindig van árnyéka. És Atatürk öröksége sem mentes az ellentmondásoktól.
Ahhoz, hogy új nemzetet építsen, időnként a saját elvei ellenében kellett cselekednie.
A demokrácia, amit meghirdetett, hosszú ideig inkább egypártrendszer volt.
A szekularizmus, amely a vallási szabadság jegyében született, olykor a vallásos emberek elnyomását jelentette.
A politikai ellenfelekkel szemben zéró toleranciát tanúsított: letartóztatások, száműzetések, néma szenvedések árán kovácsolta egységbe a sokszínű birodalom romjait. A kurd lakosság felkeléseit vérbe fojtották, és a kisebbségi kérdést – akár örményekről, akár más etnikumokról volt szó – nem a megbékélés szelleme hatotta át, hanem a nemzeti homogenitás vágya.
Atatürk megkérdőjelezhetetlen vezetővé vált – és ez nemcsak személyes karizmájának, hanem tudatosan épített kultuszának is köszönhető. A „Kemalizmus” hivatalos ideológiává vált, az ő arca és szavai ott voltak mindenhol – olykor fojtogatóan is.
Ma, mikor Törökország identitása újra formálódik, és az iszlám konzervativizmus újra meghatározó erővé vált, Atatürk neve ismét csatatérré vált. Van, aki dicső szoborként tekint rá – mások úgy látják, túl sok minden történt az ő nevében, amit ma újra kell gondolni.
De egyvalami biztos: Mustafa Kemal Atatürk nélkül nem lenne mai Törökország. A nemzeti függetlenség, a laikus állam, az oktatási reformok – mind-mind az ő hagyatéka. Mint minden valódi történelmi alak, ő is ellentmondásos. De épp ez teszi élővé.
És május 19-én, amikor a török fiatalok zászlókat lengetnek, sportversenyeket tartanak, és emlékeznek – nem csak a múltat ünneplik. A kérdés, amit Atatürk hagyott rájuk, ma is aktuális:
„Képesek lesztek-e továbbvinni, amit elindítottam?”
1957. május 18-án született Michael Cretu, egy olyan zenész, akinek a neve talán keveseknek cseng ismerősen első hallásra, de akinek a zenéje milliók fejében és fülében ott rezeg, valahol a kilencvenes évek misztikus hangképeiben, templomi kórusok és elektronikus dobritmusok között.
Ő volt az Enigma, a titokzatos zenei projekt atyja, hangmérnöke, producerje és lelke, aki egy romániai születésű, később Nyugat-Németországba került művészként újradefiniálta az ambient-pop fogalmát. Egykor egyszerre volt gregorián ének és suttogó női hang, spirituális áhítat és szintetikus extázis.
Cretu zenéje nem csupán háttérzaj volt az idő múlásához – ő volt maga az idő múlása. Az Enigma első albuma, a MCMXC a.D. (1990) valami olyasmit adott a világnak, amire nem számított: lassú, lüktető, szakrális hangzást egy dekadens korszak hajnalán. A hidegháború utolsó éveiben és a vasfüggöny leomlása után a kelet-európai zenei gyökerek valahogy visszaimádkozták magukat a globális klubokba és rádiókba – latin nyelven, szintetizátorral, fátyolos erotikával.
A Sadeness Part I nemcsak egy sláger volt – egy paradoxon: misztikus szexualitás, vallási motívumokkal keverve, egy világban, amely akkor kezdte el megkérdőjelezni saját határait. És ez a paradoxon máig él. Ahogyan Michael Cretu is – csendben, visszahúzódva, távol a reflektorfénytől, valahol Ibizán, ahol a stúdiója egyszer legendává vált.
Ma, 67 éves, és még mindig Enigma maradt: rejtély, amit talán jobb is nem megfejteni.
Boldog születésnapot, Michael Cretu!
Köszönjük a hangokat, amik velünk maradtak, akkor is, amikor már minden más eltűnt.
Ma egy hang születésnapját ünnepeljük. Egy hangét, amely nem szól, hanem lebeg. Nem harsog, hanem betakar. Egy hangét, amely Írország zöldjein született, kelta ködökből szőtt dallamokkal, s úgy érkezett meg hozzánk, mint egy lágy szél a víztükör felett.
Enya ma ünnepel – egy olyan életet, amely hangjegyekből, csendből és szépségből épült fel.
Polgári nevén Eithne Pádraigín Ní Bhraonáin, Gweedore városkájában született, az ír Donegal megyében. Egy zenészcsalád hetedik gyermekeként nőtt fel – zene volt a nyelve, mielőtt még beszélni tanult volna. Karrierje a Clannad együttes tagjaként indult, de igazi saját hangját akkor találta meg, amikor szólópályára lépett. Nem turnézik, ritkán ad interjút, és még ritkábban jelenik meg a nyilvánosság előtt. Ő az, aki a világ zajában is a csendre épít.
Zenéje egy külön világ. Egyesek new age-nek hívják, mások filmzenének – ő maga egyszerűen csak „Enya-muzsikának”. Tisztán rétegzett vokáljai, kelta motívumai, és a digitális technika finom használata új irányt mutattak az 1980-as évek végén. A Watermark (1988), majd a Shepherd Moons (1991) sikere után Enya több mint 80 millió eladott lemezzel a világ legsikeresebb ír előadója lett.
Ha ma reggel valami nyugalomra vágyunk ebben a zajos világban – hallgassuk Enyát. És köszöntsük őt egy gondolattal.
Boldog születésnapot, Enya! Köszönjük a csendet, amit meg tudsz szólaltatni.
Van valami egészen különös abban, amikor egy karakter és egy színész ennyire összeforr. Amikor rágondolok, nem a filmcímek jutnak először eszembe – hanem egy mozdulat: a lassú kacsintás, a felemelt martinis pohár, a selymesen ejtett „Bond, James Bond”. És ott áll ő, Pierce Brosnan – a 007-es, aki úgy lépett ki a vászonról, mintha mindig is oda tartozott volna.
Ír vagyok én is, mondhatnám viccesen – legalábbis lélekben. De a DNS-tesztem szerint szó szerint is: tíz százalék kelta vér csordogál bennem. Talán épp ez az apró, öröklött örvény az, ami miatt olyan ösztönösen ismerős nekem Brosnan tekintete – az az elegáns melankólia, az a bölcsen csibészes, mégis méltóságteljes tartás, amit ő olyan természetesen hozott.
Ő volt az a Bond, akiben a hideg elegancia mögött ott bujkált valami emberi, valami sebezhető. Nem csupán hős volt – hanem férfi. Hibákkal, veszteségekkel, szerethető gyengeségekkel.
Sokan nem tudják, hogy fiatalon díszletfestőnek tanult. Talán ezért is festett olyan hiteles képet a karaktereiről. A Remington Steele sorozattal futott be, de a nagy ugrás mégiscsak a GoldenEye volt – az a film, amely visszahozta Bondot a popkultúra csúcsára. És vele együtt Brosnant is. Négy film, négy ikonikus szerep, és mindegyik mögött ott volt az a finom sárm, amit nem lehet tanítani.
És ha az életéről beszélünk: fájdalmas veszteségeket hordoz, feleségét és lányát is elveszítette. Mégis, sosem láttuk összetörve. Csak elegánsan, csendben, emberként.
Ma 72 éves. És ha visszanézünk, nemcsak James Bondként volt emlékezetes, hanem mint egy valódi művész, aki sosem akart több lenni annál, mint aki: egy ír fiú, aki nagyot álmodott – és meg is valósította.
Köszönöm, Mr. Brosnan. És boldog születésnapot kívánok – egy írói kalapemeléssel. 🍸
Ha az irodalomnak lenne saját alvilága, ahová csak a legkülönösebb, legélesebb tollú kísértetek járnak sétálni – Mihail Bulgakov minden bizonnyal az elsők között lenne ott. Karján Margaritával, zsebében egy patikásfiola a szatíra esszenciájával.
Ma ünnepeljük születésének évfordulóját. Olyan emberét, aki életében többet küzdött a cenzúrával, mint bármelyik hőse a saját démonjaival. És ez nála nem túlzás volt, hanem mindennapi valóság: kéziratok zárolva, színdarabok betiltva, kritikák megsemmisítve – ő mégis írt tovább. Csendben, következetesen, fanyar humorral.
Kevesen tudják, de Bulgakov eredetileg orvos volt. És nem amolyan író-asztali, hanem vérbeli falusi orvos, aki hóviharban indult el szülést levezetni, gázlámpa fényénél műtött, és később papírra vetette tapasztalatait a „Fiatal orvos feljegyzései” című – mára már klasszikussá vált – novellafüzérben. Ezek az írások egyszerre nyersek és szívszorítóan emberiek, és meglepően aktuálisak még ma is, ha az emberi természet rejtelmeiről van szó.
De a sztetoszkópot végül tollra cserélte. Helyesen tette. Az orosz irodalom így egy új színt kapott: a fekete szatíra és groteszk mágia különös elegyét.
A „Diavoliáda”, vagy magyarul „Ördögi játszma” alig pár oldalas kisregény, de benne van minden, amit Bulgakov a szovjet bürokráciáról gondolt. Az eltévedt iratok, az egymást keresztbe jelölgető osztályvezetők és a kafkai hivatalnokvilág szinte nevetségesen ismerősek – még ma is, ha túl sok időt töltünk ügyfélkapus várakozással vagy nyomtatványok töltögetésével.
De talán semmi sem világít rá élesebben Bulgakov erkölcsi látleletére, mint „A kutya szíve”.
Ebben a történetben egy tudós, Filipp Filippovics Preobrazsenszkij professzor – a nevében már benne rejlik az „átalakítás” ígérete – úgy dönt, hogy emberi agyat és mirigyeket ültet be egy öreg kóbor kutyába, Sarikba. A végeredmény? Poligráf Poligrafovics Sarikov, egy durva, közönséges, hatalommániás figura, aki mindazt testesíti meg, amitől a homo sovieticus nyilvánosan borzadt – de a lelke mélyén valahogy mégiscsak imponált neki.
Bulgakov itt nemcsak a szovjet kísérletező kedvet, hanem az új társadalom „laboratóriumi” létrejöttét is kíméletlen szatírával vizsgálja – olyan pontossággal, hogy azóta sem sikerült meghaladni.
Bevallom, amikor először olvastam, rögtön felmerült bennem a kérdés: nem lehetett volna inkább fordítva? Emberből kutyát. Legalább lenne egy lény, aki feltétel nélkül hűséges, nem hazudik az önéletrajzában, és örül, ha sétálni visszük.
Nem mintha a novella ne lenne zseniális – épp ellenkezőleg. Csakhogy van egy kutyám. Egy csokoládébarna labrador. Ő nemcsak házikedvenc, hanem családtag. Egyenrangú beszélgetőtárs, olykor lelkiismeretem élő megtestesítője, máskor a legbölcsebb hallgatóság, akivel valaha dolgom volt.
És miközben olvastam, ahogy Bulgakov egy hűséges, szemetes konténerből előásott kutyát szép lassan egy emberi förmedvénnyé alakít, nem tudtam nem gondolni arra, hogy egy ilyen művelet az én Brutusommal szemben egyenesen szentségtörés volna. Etikailag vállalhatatlan csereüzlet: egy tiszta, ösztönös, őszinte jellemet lecserélni egy emberi torzóra?
Ha már karakterformálás, fordított irányban több sikerrel járnánk.
Szóval, amikor legközelebb azt hallom valakitől, hogy „olyan hűséges, mint egy kutya” – finoman elmosolyodom, és azt gondolom: Bulgakov ezt is látta. És nevetett rajta. Vagy sírt. Talán mindkettőt egyszerre.
És ha már itt tartunk: nemcsak irodalomelméleti szinten ismerem az ilyesfajta rendszerek logikáját. Volt szerencsém saját bőrömön megtapasztalni, milyen az, amikor egy hatalom új embert akar „létrehozni” – csak épp nem a jobbik ént keresi benne, hanem azt, amelyik vezényszóra ül, ugat és jelent.
Preobrazsenszkij professzor legalább kísérletezett – a történelem viszont sokszor már készre gyártott Sarikovokkal dolgozik.
A „Mester és Margarita” természetesen Bulgakov koronája. A regény, amely több idősíkon játszódik, egyszerre allegória, szerelmi történet, történelmi visszatekintés és filozófiai traktátus – mindezt egy olyan stílusban, ami egyszerre emeli az olvasót, és döbbenti meg.
Woland, a sátáni vendég Moszkvában, talán az egyik legösszetettebb „gonosz” az irodalomban: egyszerre büntet, leplez le, és mutatja meg, hogy a valódi sátán talán nem is ő – hanem az a középszer, ami kritikátlanul kiszolgál egy embertelen rendszert.
A regény sokáig csak kéziratban keringett. A szovjet cenzúra mindent elkövetett, hogy elhallgattassa. De, mint tudjuk, „a kéziratok nem égnek el” – Bulgakov leghíresebb mondata valószínűleg nemcsak a regénybeli Mesterre, hanem önmagára is vonatkozott.
Én, mint író, csak tisztelettel és egyfajta irigy áhítattal tudok Bulgakovra tekinteni. Nem csupán azért, mert képes volt nevetségessé tenni a nevetségest, és fájóan pontosan megragadni a világ abszurditását – hanem mert soha nem mondott le arról, hogy az igazság valamilyen formában kimondható.
Nem hivalkodott. Nem harsogott. Csak írt. Hol nevetve, hol sírva – de mindig tükörrel a kézben.
Ha még nem olvasták tőle, akkor ma – születésének napján – „A kutya szíve” legyen az a mű, amellyel elkezdik. Nemcsak szatíra, hanem erkölcsi tükör, és egy finom, irodalmi morfondírozás arról, milyen nehéz embernek lenni – és milyen értékes kutyának maradni.
