2025 május 8-án Sir David Attenborough 99 éves lett. Ez a szám önmagában is lenyűgöző, de a mögötte rejlő életút még inkább. Kevés olyan ember él a Földön, aki ennyire következetesen, szelíden, mégis megingathatatlanul állt ki a természetért. Egy élet, amely túlmutat a kamerák lencséjén, túl a televízió képernyőin, és mélyen beleágyazódott a Föld történetébe. Ő nem csupán természettudós, nemcsak ismeretterjesztő: ő a természet egyik legkitartóbb, legmegbízhatóbb szószólója. Egy ember, aki 70 éven át hűségesen közvetített köztünk és a természet közt, és közben szinte észrevétlenül lett a világ lelkiismerete.

Ma, amikor bolygónk olyan mértékben változik, amit korábban csak évszázadok alatt tapasztaltunk, egyre égetőbbé válik, hogy szembenézzünk a kérdéssel: milyen világot hagyunk magunk után?
Az éghajlatváltozás, a biodiverzitás csökkenése, az esőerdők kiirtása, az óceánok szennyezése és felmelegedése nem csupán tudományos fogalmak – ezek nap mint nap formálják a valóságunkat. A vízhiány, az élhetetlenné váló területek, az extrém időjárás, az ökoszisztémák összeomlása már nemcsak az unokáink problémája. A jövő megérkezett – és kérdéseket tesz fel, amelyekre válaszolnunk kell.

És mindezt már évtizedekkel ezelőtt felismerte egy ember, aki kamerával a vállán járta a Földet, hogy megmutassa: mit veszíthetünk el. Attenborough mindig is világosan látott, de sosem kiáltott. Nem fenyegetett, nem vádolt – mesélt. Elmesélte a természet történetét úgy, ahogy azt csak az tudja, aki szeretettel figyeli.

Történeteiben ott volt minden: a méhek tánca, a szavannák végtelen mozdulatlansága, a korallzátonyok színpompája, a jegesmedvék némasága. A Föld összes élőlénye – a legapróbb rovaroktól a legnagyobb bálnákig – helyet kapott a képernyőjén. De ez a világ nemcsak lenyűgöző, hanem törékeny is. És ha elpusztul, vele együtt egy részünk is eltűnik. Az ő szemén keresztül látjuk meg újra azt, amit elvesztettünk, és amit talán még megmenthetünk.

Ma már világos, hogy a természet védelme nemcsak technológiai vagy politikai, hanem erkölcsi kérdés is. Milyen emberek vagyunk, ha képesek vagyunk veszni hagyni azt, ami táplál, öltöztet, életben tart?
A Föld egyre hangosabban kér segítséget:
a gleccserek visszahúzódnak,
az élőhelyek eltűnnek,
a fajok kihalnak,
az emberiség pedig egyre gyorsabban rohan előre – a szakadék szélére.

De még nem késő. A döntés most a mi kezünkben van. És talán soha nem volt akkora szükség a bölcsességre, a türelemre, az együttérzésre – és a jó példákra –, mint most. Sir David Attenborough 99 éve ennek a bölcsességnek az emlékműve. Az ő életútja azt üzeni: a természet nem az ellenségünk, hanem a társunk. Nem alattvaló, hanem társalkotó. Ha megvédjük, magunkat védjük.

Ajánló – Két mű, amely nemcsak lenyűgöz, hanem felelősséget is ébreszt

📘 Elérhetö az Amazonon: A Life on Our Planet (Könyv)

Ajánlom mindazoknak, akik valóban meg akarják érteni, mi történik körülöttünk.

🎬  A Life on Our Planet (Film)

Elérhetö az Amazonon: 

Attenborough saját hangján, saját arcával szólít meg minket – és nem lehet elfordítani a tekintetünket. Nemcsak szemeket, de szíveket is megnyit.

E két alkotás nemcsak figyelmeztetés, hanem remény is.
Mert ha 99 év után Sir David Attenborough még mindig hisz abban, hogy van esélyünk…
…akkor talán nekünk is érdemes hinni benne.

Reggel Brutus gyanúsan viselkedett. Nem rohant ki ugatva a postáshoz, és a virslis kekszét is gondosan forgatta háromszor a szájában. A feleségem ránézett, majd rám, aztán így szólt:

„Ez csak egy dolgot jelenthet. Ma valaki nagyon fontos születésnapját ünnepeljük.”

„David Suchet,” válaszoltam, mire bólintott, és feltűnés nélkül egy rózsás teáscsészét tolt elém.

„A bajszos mester!” – mondta csendesen, szinte áhítattal. „Aki képes úgy letenni egy cukortartót az asztalra, hogy attól az egész világ rendbe jön.”

És igaza volt. Suchet nemcsak Poirot volt, hanem Poirot lett. Ő volt az, aki nem eljátszotta, hanem megtestesítette a világ legtisztább agyú detektívjét – miközben egyetlen bajuszszál se rezdült rossz irányba.

Ma 79 éves. Még mindig él. Még mindig elegáns. Még mindig az egyetlen ember, aki úgy tudja kimondani azt, hogy „mon ami Hastings”, hogy a kutya is kiegyenesedik tőle a szőnyegen.

Szóval, miközben Brutus a nappaliban Poirot-módra körbeszaglássza a fotelek alját, és a feleségem szerint egy gyanús morzsa a szőnyeg széléhez vezethet, én felhúzom a legjobb papucsomat, és így szólok:

Boldog születésnapot, David Suchet!
Az elegancia, pontosság és bajuszvilágítás örök bajnoka.
A világ jobb, hogy itt van még. És még jobb, ha közben megy egy ismétlés .

Emlékszem, amikor először vettem a kezembe a 22-es csapdáját — kamaszként, egy nyári délutánon, valahol a világ értelmének és értelmetlenségének határmezsgyéjén. Azt hittem, háborús regényt fogok olvasni. Hősöket vártam, csatát, tisztán kivehető jókat és rosszakat. Helyette Heller világába zuhantam, ahol minden szabály visszafelé működik, ahol a túlélés paradoxona egy irodai döntés következménye, és ahol a nevetés csak egy hajszálnyira van a kétségbeeséstől.

Joseph Heller nem írt sok könyvet, de amit írt, az felért egy tükröt tartó ökölcsapással. Minden egyes regényét úgy olvastam, mint egy tiltott kéziratot, amit valaki épp idő előtt kicsempészett a valóság raktárából. És minden oldalon ott bujkált az a keserű, de mélyen emberi humor, amit senki más nem tudott úgy adagolni, mint ő.

Később jött a Történt valami, a szorongás katedrálisa, ahol egy irodai középszer emberi mivolta minden lapból sikoltott.

A God Knows bizarran gyönyörű volt — Dávid király hangján szólalt meg az örökkévaló, cinikus zsidó humor, miközben minden szent szöveget lebontott a földre, emberarcúra.

A Picture This egy féktelen történelmi körhintán forgat meg minket: Heller Platónon, Rembrandton és az amerikai külpolitikán keresztül mutatja be, hogyan ismétli önmagát a történelem — abszurdan, kérlelhetetlenül, nevetségesen. Egy könyv, ami egyszerre filozófiai eszmefuttatás és kultúrkritika, miközben olyan szellemes, hogy az ember elfelejti, hogy épp tanul.

A Closing Time pedig visszavezeti az olvasót a 22-es csapdája hőseinek világába — csak most már öregen, fáradtan, elhasználtan. Egy elegikus, keserédes búcsú az álomvilágtól, ahol a túlélés már nem hősi tett, hanem kérdés: van-e még értelme valaminek, ha túl sok mindent túléltünk?

De ha egy könyvet kellene a kezembe vennem újra és újra, az a Good as Gold lenne. Ott Heller már nemcsak az abszurdot, de a karrierizmust, a kulturális identitást, a zsidó családi traumát és a politikai cinizmust is egy olyan eleggyé gyúrta, amiben nem lehet nem magunkra ismerni. Bruce Gold karaktere mintha egy görbe tükör lenne, amit magunk elé tartunk: író szeretne lenni, miniszterré válik, de közben elvész a lélek, a hang, az identitás.

Nemcsak író volt Heller, hanem korokon átnyúló látó, aki észrevette azt, amit mi többnyire csak sejtünk. Hogy a rendszer, amely körülvesz minket, nemcsak elnyom, de nevetségessé is tesz. És hogy a humor az egyetlen esélyünk az őrület ellen.

Ma van Joseph Heller születésnapja. Egy olyan íróé, aki ha élne, talán csak annyit mondana:
„Ha már úgyis mind meghalunk, legalább nevessünk előtte egy jót.”

Ha még nem olvastad, vagy ha újraolvasnád: ajánlom a Good as Gold című regényt.
Mert néha a legkeserűbb igazságokat csak úgy lehet elmondani, ha mosolyogva tesszük.