Ma van Nena születésnapja. A német énekesnőé, aki egyetlen dallal – a 99 Luftballons-szal – egy egész korszak hangulatát ragadta meg. 1983-ban, amikor a dal megszületett, mi még a szürke hidegháborús valóságban éltünk. De ez a zene – a maga naiv dallamával és sötét üzenetével – áttörte a falakat. A dalban a 99 vörös lufi, egy ártatlan játék, amelyből félreértések és pánik révén globális katasztrófa bontakozik ki, pontosan azt a groteszk légkört idézi meg, amit akkoriban nap mint nap belélegeztünk.

A hidegháború nem csak történelem volt – az volt a levegő, amit beszívunk. Az iskolai óvóhely-gyakorlatok, a „vörös veszély” rémképei, a fegyverkezési verseny árnyéka – mindennapi realitás volt. Akkor azt hittük, ez örökké tart. És mégis: 1989-ben, amikor a berlini fal leomlott, úgy éreztük, megváltozik a világ. Mintha egy korszak végleg véget érne. A fal nemcsak kő és beton volt – bennünk is falak omlottak le.

Azt hittük, vége van. A félelemnek. A hidegháborúnak. A bizalmatlanságnak. És igen, őszintén hittünk benne, hogy egy szabadabb, nyitottabb, emberibb korszak jön. A „történelem vége” – ezt ígérték, ezt vártuk. Én íróként, emberként, e korszak gyermeke és tanúja, sokáig magamban is ezt a reményt ápoltam.

De ma, újra hallgatva Nena dalát, rájövök, hogy az akkori figyelmeztetés újra érvényes. Sőt: kísértetiesen aktuális. A világ ismét szemben áll önmagával. A hidegháború – most más köntösben – visszatért. Már nincsenek ugyanúgy kétpólusú szuperhatalmak, de a feszültség, a paranoia, a bizalmatlanság újra ott vibrál a levegőben. A "partnerség", amelyet építeni próbáltunk, mára puszta illúzióvá vált. A geopolitikai szakadék – Ukrajna, de máshol is – egyre mélyül.

Ma is vannak "vörös lufik". Csakhogy most nem gumiból és héliumból készülnek, hanem algoritmusból és adatból. A közösségi média, a dezinformáció, a virtuális ellenségképek sokasága ma ugyanazt a félelmet kelti, mint akkoriban a radarokon megjelenő, azonosítatlan objektumok. És ez a félelem már nem központosított, hanem szétfolyik. Ma mindenki lehet egy apró léggömb – amely, ha rosszkor bukkan fel, akár világháborút is robbanthat ki.

Nena dala ma is szól – és éppolyan fontos, mint akkor. Mert a történelem nem halad előre – inkább körbe-körbe forog. Mi pedig, akik egyszer már átéltük a félelem korszakát, most azt látjuk: a spirál újra lefelé tart.

És mégis: a végén, a romok közt, ott van az egyetlen megmaradt léggömb. És Nena azt mondja: „Elengedem.” Talán ebben van mégis valami remény. Mert ha egyszer már képesek voltunk ledönteni a falakat, talán még egyszer sikerülhet.

Egy íróként, aki a hidegháborúban nőtt fel, és a rendszerváltásban hitt, ma újra a szavakba kapaszkodom. Mert ha már a történelem ismétli önmagát, legalább legyen, aki megírja.