Turistaként egy városban lenni mindig különös kettősséget jelent. Egyszerre vagyunk kívülállók és részesei, figyelők és szereplők. Ahogy Gene Kelly karaktere csodálkozva szemléli Párizst, úgy én is újra és újra elmerülök a városok lüktetésében – különösen Prágában, amely éveken át az otthonom volt. De bármennyire is szeretem ezeket a helyeket, egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni azt, hogy a modern turizmus mennyire átalakította őket.

Ma már egyre kevésbé a helyek történelme, művészete vagy kultúrája miatt látogatjuk meg őket – sokkal inkább azért, hogy önmagunkat jelenítsük meg bennük. Az ikonikus városok, mint Párizs, Prága vagy Velence, mindig is inspirálták a világot, de a közösségi média korában egy újfajta turizmus vette át az uralmat: a látványosságok nem önmagukért léteznek, hanem tökéletes háttérként a következő beállított fotóhoz. És ezzel együtt megjelent a fogyasztói turizmus árnyoldala is: a giccses szuvenírek, a túlárazott élmények, és az a felszínesség, amely lassan kiszorítja az igazi találkozást a városok lelkével.

Párizs mindig is az egyik legnagyobb romantikus ikon volt. A filmek, regények és festmények révén egy olyan város képe él bennünk, ahol a művészet és a történelem szinte tapintható. Az Eiffel-torony, a Louvre vagy a Notre-Dame nem egyszerűen épületek – ezek mind szimbólumok. A szabadság, a szépség és a kultúra szimbólumai. De amikor ott állok az Eiffel-torony alatt, látom, hogy a legtöbb ember számára ma már nem ezek az eszmék számítanak. Inkább az a fontos, hogy a lehető legjobb szögből készülő fotó bekerüljön az Instagramra. Nem a festmények és szobrok történetét kutatják a Louvre-ban, hanem gyorsan lefényképezkednek a Mona Lisával, majd rohannak tovább a következő „must-see” helyre.

Prága számomra mindig is más volt. Ott éltem, ismertem az utcáit, és láttam, hogyan változott meg az évek során. A Károly híd például egykor egy nyugodt, történelmi hely volt, ahol az ember elidőzhetett a szobrok között, és figyelhette, ahogy a Vltava folyó hömpölyög alatta. Ma már szinte lehetetlen végigsétálni rajta anélkül, hogy valaki éppen egy selfie-botot tartana az arcodba. Az emberek nem a hidat látják, nem a város panorámáját élvezik, hanem csak azt nézik, hogyan mutatnak rajta. És ez mindenhol így van: a Prágai Órát csodálók többsége sem igazán érti, mitől olyan különleges, csak azt tudják, hogy kötelező lefotózni.

És itt jön be a turizmus másik nagy árnyoldala: a felszínes fogyasztás. Az ajándékboltok polcai tele vannak olyan tárgyakkal, amelyeknek valójában semmi közük az adott városhoz. Párizsban minden sarkon lehet kapni egy apró, aranyszínű Eiffel-tornyot – ugyanolyat, mint amilyet bárki más hazavisz. Prágában pedig a legnagyobb turistacsapda a matrjoska baba, amelynek semmi köze Csehországhoz, de valamiért mégis minden szuvenírbolt kirakatában ott van. Velencében a tömeggyártott maszkok és a műanyag gondolák uralják a boltokat, mintha a város egész kultúrája ebben merülne ki.

Persze, ezeknek a városoknak még mindig megvan az a varázsuk, amit annyira szeretünk. Csak egyre nehezebb megtalálni. Ha valaki egy kávé mellett üldögélne egy párizsi kis utcában, ahogy Hemingway tette, azt tapasztalná, hogy egy átlagos kávé is bőven tíz euró fölött van, főleg, ha az Eiffel-torony közelében ül le. Prágában egykor autentikus cseh ételeket lehetett enni az óvárosban, ma viszont a legtöbb helyen túlárazott, turistáknak szánt fogásokat szolgálnak fel – nem azért, mert ezek a legjobbak, hanem mert ezeket lehet a legdrágábban eladni. A szállások árai pedig évről évre emelkednek, így lassan maguk a városok is egyfajta luxuscikké válnak.

Látom ezt mindenhol. A Louvre előtt, a Times Square-en, a Taj Mahalnál – mindenhol ugyanaz a jelenség. A helyszínek már nem a saját történeteik miatt fontosak, hanem mert jó háttérként szolgálnak egy fényképhez. A múzeumok és történelmi helyek többsége inkább egy akadálypályára kezd hasonlítani, ahol az emberek csak végigrohannak, hogy kipipálhassák a látványosságokat, de igazából sosem élik át őket. A közösségi média olyan turizmust hozott létre, ahol a valódi élmény másodlagos lett a digitális reprezentációhoz képest.

A kérdés az, hogy van-e még visszaút. Vajon lehet-e még úgy utazni, hogy valóban átéljük a helyek hangulatát, és ne csak egy fotó kedvéért legyünk ott? Párizs, Prága és Velence még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint mindig is volt, de a varázsukat egyre nehezebb megtalálni a tömeg és a fogyasztói szemlélet mellett. Talán a jövő turistái között lesznek olyanok, akik hajlandók lesznek kicsit eltávolodni a kitaposott ösvényektől, és valóban felfedezni ezeket a városokat – nem csak a kamerájukon keresztül.

Mert ezek a helyek ennél többet érdemelnek. És mi, utazók, is többet érdemlünk.