„Hitler láthatóan nem képes ellenállni annak, hogy az erőszak eszközeihez nyúljon. De nincs jogunk figyelmen kívül hagyni nézeteinek veszélyes népszerűségét.”
– 1924. április 1., a müncheni népbíróság ítéletéből

Tavasz volt, 1924. április 1-jén. A világ úgy tűnt, halad tovább a maga útján. A világháború sebei még nem gyógyultak be, de már kezdtek hegesedni. München utcáin az emberek munkába siettek, kávét ittak, beszélgettek. És közben, egy tárgyalóteremben ítélet született. Egy férfit öt év börtönre ítéltek, aki néhány hónappal korábban megpróbálta megbuktatni a bajor kormányt. A puccs megbukott, az illető – egy bizonyos Adolf Hitler – rács mögé került.

Sokan megkönnyebbültek. A közvélemény, a sajtó, a politikai elit egy része úgy vélte: ennyi volt. Egy zavaros fejű, dühös szónok, akinek nem sikerült a nagy dobása, most eltűnik a süllyesztőben.

De a történelem nem a látványos bukásokból tanul – hanem abból, amit nem veszünk elég komolyan.

Hitler nem maradt öt évig börtönben. Mindössze kilenc hónapig raboskodott, méghozzá kényelmes körülmények között. Ebben az időszakban nemcsak pihent, hanem dolgozott. Megírta a Mein Kampf-ot, egy könyvet, ami egyszerre önéletrajz, politikai program és ideológiai kiáltvány volt. Egy könyvet, amiben világosan leírta, mit akar. És hogyan.

A legtöbben akkor is csak legyintettek. Túl szélsőséges, túl bizarr, túl komolytalan. Nem kell tőle tartani. Aztán tíz év múlva ő lett Németország kancellárja. Húsz év múlva Európa romokban hevert.

És ma? Mit tanultunk ebből?

Ma nem egy börtöncellában írják a szélsőségek új tankönyveit. Nem kézzel, nem füzetlapokon. Ma ezek a gondolatok digitálisan születnek – videókban, posztokban, kommentekben, hírlevélben, influenszerek „csak vélemény” álcájába csomagolva. És sokszor ugyanolyan könnyen legyintünk rájuk, mint egykor a Mein Kampf-ra.

A történelem nem ismétli önmagát, de gyakran rímel. Nem ugyanazok az arcok, nem ugyanazok a zászlók – de ugyanaz a séma. Egyszerű válaszok bonyolult problémákra. Bűnbakkeresés. Erő kultusza. Aki pedig figyelmeztet, azt túlérzékenynek, paranoiásnak, „politikailag korrektnek” nevezik.

Pedig a demokrácia nem magától értetődő. A józan ész nem örök garancia. Ezeket nem elég örökölni – őrizni is kell. És ez nemcsak a politikusok dolga. Ez a mi dolgunk. Mindenkinek, aki olvas, gondolkodik, kérdez, beszélget. Aki hajlandó észrevenni, ha egy hang túl hangos lesz – vagy épp túl népszerű.

Április 1. lehetne csak egy újabb nap a naptárban. De lehet mementó is. Egy emlékeztető arra, hogy nem minden fordulat zajos. Néha a legnagyobb változások csendben kezdődnek. Egy ítéletben. Egy könyvben. Egy posztban.

És talán most is, épp ezekben a pillanatokban, írja valaki a saját Mein Kampf-ját – és mi döntjük el, figyelünk-e rá időben.