Ma van Vladimir Nabokov születésnapja. Egy író, akinek művei nemcsak a nyelvet feszítették ki az érzékelhetőség határáig, de az olvasó tűréshatárát is. Mint ötven feletti szerző, aki maga is gyakran kutatja az elhallgatott, elfojtott vagy épp „tapintatból” kerülgetett témákat, úgy érzem, Lolita nemcsak irodalom, hanem tükör. Néha görbe, néha fájóan éles.

Be kell valljam, gyakran motoszkál bennem a gondolat, hogy talán én is megírok majd egy novellát, ahol valami „nabit” mozdul meg – ahol az olvasó nem tudja eldönteni, kacagjon-e vagy felszisszenjen. Aztán lehet, hogy gyorsan el is rejtem a kéziratot a fiók legmélyére... De hát, nem erről szól-e az írás? A határok feszegetéséről? Arról, hogy néha nem is a történet botrányos, hanem az, hogy egyáltalán meg merjük-e írni.

A Lolita pontosan ezt teszi. Provokál. Elbizonytalanít. Megkérdőjeleztet. És mindezt olyan prózában, amely maga a nyelvi gyönyör: Nabokov mesterien játszik a szavakkal, mint egy hegedűművész, aki tudja, melyik húr mikor szakad el.

A történet középpontjában Humbert Humbert, az intellektuális, neurotikus, de kétségtelenül elbűvölő elbeszélő áll, aki szenvedélyes és – minden erkölcsi határt átlépő – szerelmet érez a tizenkét éves Lolita iránt. Nabokov nem igazol, nem menteget – és éppen ez a zsenialitása. A regény nem mentség, hanem diagnózis. Nem vádirat, hanem boncolás. A könyv valódi ereje abban rejlik, hogy nem hagy nyugodni: a szöveg szépsége és a tartalom morális árnyalatai folyamatosan feszülnek egymásnak.

A Lolita nem a szenzációról szól. Hanem arról, hogyan takarjuk le selyemmel a borzalmat, hogyan csomagoljuk be esztétikába a bűnt, és hogyan válik a társadalmi képmutatás az egyik főszereplővé. Ma, amikor minden második klikk botrányra éhes, különös paradoxon, hogy egy 1955-ös regény még mindig képes zavarba hozni minket. Mert nem attól tabudöntő, hogy mit mond, hanem hogy hogyan meri kimondani.

Olvasni a Lolitát olyan, mint tükörbe nézni egy sötét szobában – előbb-utóbb hozzászokunk a homályhoz, és elkezdünk látni. Amit találunk, az nem mindig kellemes. De szükséges.