A másság illúziója – és a félelem valósága
Ma van Elton John születésnapja. Ő számomra nemcsak egy elképesztő zenei ikon, hanem egy olyan ember, aki mindig is büszkén vállalta önmagát – és ezzel nemcsak a saját közösségét képviselte, hanem példát is mutatott a világnak. Miközben a nyugati társadalmak, ha nehezen is, de végül megtanulták elfogadni a másságot, és már képesek ünnepelni azokat, akik különböznek, nálunk, Magyarországon, ez a történet egy másik forgatókönyv szerint íródik. Itt a másság még mindig nem ünnep, hanem politikai eszköz. Nem lehetőség a gazdagodásra, hanem egy régi-új félelem tárgya, amit a hatalom gondosan ápol és újra meg újra előhúz, ha kell egy ellenségkép, amin keresztül újra lehet szítani a megosztottságot.
A „másság elfogadása” nálunk sokszor nem több, mint egy jól csengő politikai divatszó. Szépen mutat a nyilatkozatokban, amíg nem ütközik a nemzeti konzervativizmus betonfalába. Őszintén szólva, ha Elton John történetesen magyar lenne, nemhogy nem tüntetnék ki, hanem valószínűleg már régen a kormányzati média célkeresztjében lenne, mint „LMBTQ-aktivista”, aki „veszélyt jelent a hagyományos családmodellre”. Nálunk csak az a másság ünnepelhető, ami nem zavarja meg a fennálló rend kényelmes status quóját. A kormány retorikája kétarcú: az egyik oldalon a keresztény értékekre hivatkozik, a másikon viszont folyamatosan gyártja az újabb és újabb ellenségeket – legyen az migráns, meleg, liberális, vagy éppen Brüsszel. Mintha csak az lenne a cél, hogy az emberek mindig valamitől féljenek. És ha valamit elégszer ismételnek, előbb-utóbb igazságként csapódik le az emberek fejében.
Ami igazán aggaszt, az az, hogy a félelem nemcsak eszköz lett, hanem szinte a rendszer működésének alapja. A gender-ideológia elleni hadjáratok, a migránsozás, a melegek démonizálása – mind ugyanazt a célt szolgálják: elterelni a figyelmet a valós problémákról, és a félelem légkörében megtartani a hatalmat. A „normális magyar ember” képe, amit sulykolnak, kizár mindenkit, aki nem illik bele ebbe az előre gyártott sablonba. Ha valaki nem heteroszexuális, nem vallásos, vagy csak egyszerűen másként gondolkodik, máris gyanús lesz. Ez a gondolkodásmód nemcsak mérhetetlenül szűklátókörű, hanem hosszú távon pusztító is. Egy társadalom nem lehet sikeres, ha állandóan retteg attól, ami nem illik a jól megszokott keretbe.
És hogy kikre épül ez a stratégia? Arra a megfélemlített többségre, akiket már régóta nem a szabad gondolkodás, hanem a központi narratívák formálnak. Az idősebb, vidéken élő emberekre, akiknek a világképét a kormányzati média határozza meg. Ők nem Elton Johnt látják a tévében, mint zenei géniuszt, hanem egy „meleg propagandistát”, akitől meg kell védeni a gyerekeket. Ez a fajta manipuláció hihetetlenül hatékony – hiszen ha valaki fél, sokkal kevésbé fogja megkérdőjelezni a hatalom döntéseit, és sokkal könnyebben fogad el korlátozásokat is, ha azt ígérik neki, hogy „megóvják a hagyományait”.
Szóval amikor a másságról beszélünk, nem az a kérdés, hogy ki mitől tér el – hanem az, hogy ki és miért próbálja ezt a másságot veszélyként tálalni. Az igazi veszély nem azokban rejlik, akik másként szeretnek, gondolkodnak vagy élnek – hanem azokban, akik a félelmet mesterségesen gyártják és politikai eszközként használják. Mert a másság nem ellenség. A másság csak egy illúzió – egy hamis kép arról, hogy kik is vagyunk valójában. És ha valamitől tényleg félni kell ma Magyarországon, akkor az az, hogy egy olyan rendszer épült ki, ahol a félelem lett az iránytű, nem az együttérzés, a kíváncsiság vagy a nyitottság. Elton John azt énekelte: „Sorry seems to be the hardest word.” Nálunk viszont a hatalom még odáig sem jut el, hogy elismerje: nem kellene félni attól, ami más. Csak egyszerűen el kellene fogadni. Mert ez nem gyengeség lenne – hanem épp ellenkezőleg, a legnagyobb erő.
