Alex Buday
Manboxeo.hu_HomepageŐ tanította meg a világnak, hogyan vásároljunk – még akkor is, ha nincs rá szükségünk.
Miért veszünk meg bármit – és miért hisszük el, hogy ettől leszünk többek?
Így lett a vásárlásból hitvallás – köszönjük, Kotler úr.
Philip Kotler ma 93 éves. Ő nem egy terméket adott el nekünk, hanem egy világszemléletet. Egy új vallást, amelynek liturgiája a reklám, szentjei a márkák, és temploma a pláza.
Ebben az írásban nem csak a marketing atyjáról emlékezünk meg, hanem arról is, hogyan vált a vásárlásból hitvallás – és miért mosolygunk még mindig a pénztárnál.
A teljes cikk elolvasható itt:
„Így lett a vásárlásból hitvallás – köszönjük, Kotler úr.”
Az utolsó kézfogás – A SALT I egyezmény emlékére
Emlékezés egy korszakra, amikor a félelem még megálljt parancsolt az őrületnek
Voltak idők, amikor két világrend farkasszemet nézett egymással – mozdulatlanul, de a markukban ott szorították a világ végét. Mindenki tudta, hogy ha az egyik fél véletlenül is rándul egyet, a másik nem kérdez – csak válaszol. Mégis, e két rendszer – a vasfüggönyön innen és túl – felismerte, hogy vannak határok, amelyeket nem lehet átlépni következmények nélkül.
1972 május 26-án Richard Nixon és Leonyid Brezsnyev aláírták a SALT I egyezményt. Nem született belőle örök béke, nem tette barátokká a két világot. De korlátot szabott – ideiglenesen – az interkontinentális rakéták számának, és kinyitott egy ajtót, amely mögött nem a kölcsönös megsemmisülés, hanem a józan ész állt őrt. Azt mondták: „eddig, és ne tovább.”
Én akkor még gyerek voltam. De emlékszem azokra a fekete-fehér tévéfelvételekre, a merev arcokra, a protokoll-szorításokra, ahol az államférfiak szemeiben ott vibrált a háborútól való félelem. Nem a béke iránti szeretet kötötte őket össze, hanem az, hogy pontosan tudták: mi történne, ha elveszítenék a kontrollt.
Aztán eljött a rendszerváltás. A falak leomlottak, nemcsak a városokban, hanem a szívekben is. Akkoriban úgy tűnt, a két világ lassan egymás felé lép. Hittük, hogy a vasfüggöny rozsdamarta szélei már csak múzeumi tárgyak lesznek, és hogy a történelmet végre nem a páncélosok, hanem a párbeszédek írják tovább. Egy darabig úgy is tűnt, ez sikerülhet.
A vörös csillag eltűnt az állami épületekről, a rakétákra szerelt rettegés mintha fakulni kezdett volna, és a szavak – az egykor titkosított, zárt ajtók mögött formált szavak – nyitott konferenciákon hangzottak el. Washington és Moszkva, ha nem is lett barát, de megtanult egymással tárgyalni. Az atomkoffer mellé odakerült a telefonvonal is – közvetlen, megbízható, emberszagú.
A remény kézzelfogható volt. Mi, kelet-európaiak – friss levegőtől megrészegülve – úgy éreztük, belépünk egy új világba. Egy olyan világba, ahol nem kell választani Kelet és Nyugat között, mert már nem lesz többé ilyen felosztás. A „mi” és az „ők” elmosódni látszott.
Ma, ötvenhárom évvel később, nincs mit aláírni. Az egyezmények sorra lejártak, a New START is csak árnyéka annak, amit valaha jelentett. Oroszország már felfüggesztette részvételét, Amerika pedig egy olyan vezető kezei között sodródik, aki kiszámíthatatlan döntéseivel inkább feszültséget kelt, mintsem felelősséget vállalna. A világ más hangsúlyokat keres: a TikTok-trendek és a mémháborúk korában a gombhoz tartozó rakéta már nem része a közbeszédnek – legfeljebb egy háttérzaj a hírek végén.
Közben egy valódi háború dúl itt, Európa határán. A nukleáris erő egyik örököse éppen egy másik, szuverenitásához ragaszkodó országot akar térdre kényszeríteni. És bár a rakéták egyelőre nem hagyták el a silókat, minden újabb „gyakorlat”, minden fenyegető nyilatkozat egy lépéssel közelebb visz minket ahhoz a ponthoz, amit valaha a SALT I szelleme próbált megfékezni.
Furcsa ezt így leírni – én, aki végignéztem a kelet-európai rendszerváltást, aki hittem abban, hogy a hidegháború vége után a józan ész nyer. Hogy majd a politikusok nem a rakéták számát fogják számolni, hanem a diplomáciai lehetőségeket. Tévedtem. Vagy talán csak elfelejtettük, miért is volt szükség ezekre az egyezményekre.
A SALT I nem a barátság dokumentuma volt – hanem a félelemé. A félelemé attól, amit az ember saját maga ellen képes elkövetni. A ma embere talán túl magabiztos, túl naiv vagy túl közömbös ahhoz, hogy ezt megértse. De talán épp ezért kell ma, 2025-ben újra beszélnünk róla. Hogy emlékeztessük magunkat: nem az atom töltötte meg a világot félelemmel – hanem az ember, aki megnyomja a gombot.
És ez a gomb, most újra karnyújtásnyira van.
✈️ Ma született egy ember, aki nem az eget hódította meg – hanem a lehetetlent.
Ég és föld között: Sikorsky álma a szabadságról
Igor Sikorsky nevét ma helikopterek, repülőgépek, s műszaki leírások őrzik, de mögötte egy sokkal mélyebb történet rejlik: egy fiúé Kijevből, aki álmodott, kivándorolt, újrakezdett – és a levegőnél is könnyebb dolgokat tervezett. Egy emberé, aki hitt abban, hogy a világot nem a gépek, hanem az egyének viszik előre.
👉 Olvasd el mai esszénket erről a különös és bátor emberről, akinek neve ott van minden rotorlapát szívében.
🎸 Egy hang, amely kérdez – és válaszol helyettünk
Bob Dylan 83 éves
Bamcsokolade.hu
Ma reggel, ahogy a kávém fölött elrévedtem, eszembe jutott, hogy május 24-e van. Egy nap a sok közül, amire nem írnánk pirossal a naptárban, ha nem történt volna meg 1941-ben egy egészen különös születés a minnesotai Duluthban. Egy fiú jött világra, akinek a hangját később sokan kritizálták – de senki nem tudta elfelejteni. Egy fiú, akinek a neve ma már fogalom: Bob Dylan.
Dylan nem egyszerű zenész. Ő a hangtalan generációk szószólója volt, aki nem a legfényesebb színpadokon kezdte, hanem füstös klubokban, ahol a gitárja húrjai között megbújtak azok a kérdések, amiket sokan fel sem mertek tenni. És ő nemcsak feltette ezeket a kérdéseket, hanem válaszokat is adott – vagy legalábbis dallá gyúrta őket, hogy velünk maradjanak. A Blowin’ in the Wind nem megoldásokat kínált, hanem tükröt tartott elénk. És azóta sem volt kedvünk belenézni.
Hányan próbálták már utánozni? Hányan kapták meg a "következő Dylan" címkét – majd tűntek el a zenei történelem süllyesztőjében? Dylan viszont maradt. És közben mindig más lett. Folyton újraírta önmagát: folkból rock, rockból gospel, aztán vissza a bluesba, néha country, máskor tűz és hamu. Mint egy kaméleon, aki nem rejtőzik – hanem provokál. Még Nobel-díjat is kapott érte. Igen, irodalmi Nobel-díjat egy olyan férfi, aki a papír helyett inkább gitárt használt írógépnek.
De talán épp ezért szeretjük. Mert Dylan sosem próbált szép lenni. Őszinte volt. Nyers. Néha bántó. Néha érthetetlen. És ettől valahogy mindig igaz.
Manboxeo.hu
Ahogy 83. születésnapján visszatekintünk a munkásságára, nemcsak dalokat látunk. Látunk tüntetéseket, Vietnamot, Kennedy halálát, a polgárjogi mozgalmak suttogását és ordítását. Látunk egy férfit, aki nem akart vezér lenni – mégis azzá vált, mert a dalai ott voltak minden fontos fordulópontnál. Olyan, mint egy örök szemtanú, aki mindig egy fél lépéssel a történelem előtt járt.
És ma? 83 évesen, valahol egy poros turnébuszban vagy egy félhomályos stúdióban talán még mindig morzsolgatja a szavakat. Mert Dylan nem nyugdíjas. Ő egy örök vándor. Egy költő, aki nem akarja megmondani, mit érezz. Csak azt szeretné, hogy ne felejts el érezni.
Elektro-nyakorvek.hu
Köszönjük, Bob, hogy nem hallgattál.
Boldog születésnapot!
Holmes nyomában – egy író tisztelgése
Egy bizonyos Baker Street-i lakos nyomában
Ma 165 éve született Sir Arthur Conan Doyle, a férfi, aki nemcsak egy detektívet, hanem egy örök érvényű látásmódot is adott a világnak. Ebben a személyes hangú esszében arról írok, mit jelent számomra – és talán mindannyiunk számára – Sherlock Holmes öröksége. Egy kis irodalom, egy kis humor, és egy csipetnyi pipafüst.
Teljes írás itt olvasható:
Bernie, aki szavakkal zongorázott
Születésnapi köszöntő Bernard John Taupinnek
Május 22-ét írunk. Egy napon, amely a történelem margójára nem forradalommal, hanem ritmusokkal és rímpárokkal írt bejegyzést. 1950-ben ezen a napon született Bernard John Taupin – Anglia szívében, ott, ahol a mezők nemcsak zöldebbek, hanem a szél is úgy fúj, mintha titkos dalszövegeket suttogna – csak épp kevesen akadnak, akik képesek ezeket tollal elkapni. Bernie Taupin közéjük tartozik.
Ő nem a színpad fényében táncolt, nem a kamerák előtt mosolygott, és nem kérte, hogy őt tapsolják meg a koncertek végén. Ő ott volt a háttérben – de valójában ő volt az alap. A szó, amiből dallam lett. A sor, ami énekeltetett.
És ki más zenésítette volna meg ezeket a sorokat, mint Sir Elton John? Az ő barátságuk, alkotói kapcsolatuk olyan, mint egy jól hangolt zongora és egy életen át hűséges dalszöveg. Nemcsak munkatársak, hanem testvérek voltak a művészetben. Egyik sem működött volna igazán a másik nélkül. Amikor Elton a billentyűkhöz nyúlt, Bernie már korábban leütötte a szavakat a lelkében.
Gondolj csak bele: Your Song, Tiny Dancer, Candle in the Wind – ezek nemcsak dalok, hanem életérzések. Bernie történetei. Mindegyik mögött ott a csendes költő, aki tudta, hogyan öltöztessünk egy érzést refrénbe, és egy korszakot egyetlen versszakba.
De Taupin nemcsak dalszövegíró. Költő, képzőművész, elbeszélő – egy modern kori trubadúr, aki túlélte a rock and roll viharait, de sosem veszítette el a saját belső ritmusát.
Most, hogy 74 éves lett, nem ünnepeljük konfettivel és csinnadrattával. Ehelyett visszavonulunk egy pillanatra, és csak annyit mondunk: köszönjük. Köszönjük a szavakat, amelyeket mások mondtak ki a színpadon, de amik mindig a te tolladból születtek.
És ha ma este valami különlegesre vágynál – de nem bakelitre, hanem vászonra – ajánlok egy filmet. Egy történet Elton felemelkedéséről, a mélységekről, a csillogásról, de legfőképp arról, hogy egy zongorához mindig kell egy költő is:
🎬 Rocketman (2019). Nemcsak Elton John sztorija ez, hanem Bernie Taupiné is – a fiúé, aki levelet írt a jövőbe, és az válaszolt egy dallal.
🎂 Boldog születésnapot, Bernie Taupin!
A szavak mestere, a csendes társ, a háttérbe húzódó legenda.
Ma rólad is szól a refrén.
🎬 Filmajánló:
Rocketman (2019) – Egy látványos, zenés önéletrajzi film Elton John felemelkedéséről, barátságáról Bernie Taupinnal, és arról, hogy hogyan lehet valaki világsztár – de sosem egyedül. Ha még nem láttad, ma van az ideje. Ha láttad? Nézd újra, most már május 22-e szemüvegén át.
Harold Robbins ma lenne 108 éves – A férfi, aki regényt írt a bűnről, pénzről és vágyainkról
Hollywood, hatalom, szex – és mindez papírra vetve.
„A gazdagokról és hatalmasokról írok. Voltam már szegény is, és hidd el, az egyáltalán nem olyan szórakoztató.”
– Harold Robbins
Május 21-e van. A naptárban egy név, amit kevesen írnak pirossal, pedig a könyvespolcokon valaha ott volt mindenütt: Harold Robbins. Ha ma élne, 108 éves lenne. Nem mintha valaha is igazán öreg lett volna. Robbins nem öregedett – inkább elnyűhetetlen volt, mint egy túl sokszor olvasott ponyvaregény sarkai. Kopott, kissé ragacsos borító, belül meg minden oldalán izgalom, szex, hatalom és pénz.
Az 1950-es és 60-as évek Amerikájában Harold Robbins volt az, aki megírta a vágyainkat, mielőtt még rá mertünk volna gondolni is. Aki előbb vetkőztette le hősnőit a könyv első ötven oldalán, mint hogy a könyvesbolti eladók rájöttek volna, nem szépirodalom van a kezükben. És mégis, ott volt minden háztartásban. Titokban olvasva a vonaton, a strandon, vagy az ágyban a hálóing alá rejtve.
Mert Harold Robbins regényei nem kértek engedélyt az irodalomtörténettől. Ő nem akart költő lenni, sem filozófus. Ő eladni akart. És el is adott – több mint 750 millió példányban. Elképesztő szám. Ha minden egyes példány egy dollár lenne, akkor… nos, egy Harold Robbins-regény főhőse már el is lopta volna.
Könyveiben ott volt Hollywood csillogása, a légiközlekedés és a szex hatalmi játszmái, vagy épp a forradalom és az erotika furcsa keveréke. A szereplői nem sétáltak – ők bevonultak, mint a naplementében dörmögő Jaguar V12, napszemüvegben, titkokkal és pénzzel felfegyverkezve.
Ő maga is legenda volt. Hazudott a múltjáról, a származásáról, a karrierje kezdetéről – de nem azért, hogy megtévesszen, hanem mert tudta: az élet is csak egy történet, ha jól mesélik. És Harold Robbins nagyon is tudta, hogyan kell jól mesélni.
Nem véletlen, hogy könyvei magyarul is megjelentek – csak néhány cím a polcról: A mágnás, Az álmok meghalnak, Bűn és szenvedély, Latin szerető, Piranyák, Médiakirályok. Nemcsak a történetek, a borítók is árulkodtak: itt valami fülledt, veszélyes, vonzó dolog történik.
Persze, ma sokan legyintenének rá. "Ponyva." "Tucat." "Botrányos." De ha levennénk az irodalom aranykeretes szemüvegét, és bevallanánk, mennyire szeretjük az intelligens szórakozást, a jól megírt bűnöket, a jól elhelyezett cliffhangereket – akkor újra ott lenne a helye a polcokon. Talán nem a Proustok és Kafkák mellett, de biztosan valahol a szórakozás és életigenlés zónájában.
📚 Harold Robbins ma lenne 108 éves. És bár a világ megváltozott – a könyveit már nem titokban olvassuk, hanem nosztalgiával –, az igazság maradt: a jó történetek örökek, akkor is, ha pénzről, szenvedélyről, vagy épp a saját bukásunkról szólnak.
Ha az emberre vagy kíváncsi, Balzacnál jobb idegenvezetőt keresve sem találsz.
Születésnapja alkalmából egy olyan íróra emlékezünk, aki nemcsak regényeket írt, hanem tükröt tartott – nekünk, rólunk, értünk. Egy csésze kávé mellett újra végignéztem azokat a karaktereket, akiket megteremtett. És mintha ismerős arcokat láttam volna…
? Az egész cikket a Patreon-oldalamon olvashatod.
