Volt idő, amikor a csodalámpa még csodákat teljesített. Az ember – mint egy modern Aladdin – közelebb érezhette magát ahhoz, hogy kívánsága valóra váljon, ha elég pontosan és világosan fogalmazott. Ma viszont úgy tűnik, a lámpa fénye megfakult, és a dzsinn inkább szótlan marad, mintsem válaszolna. A kérdés az, hogy miért. És vajon ki súg neki, hogy mikor jöhet elő – és mikor nem?

Ez nem egy mesebeli történet, hanem egy valós, személyes élmény a digitális kor színpadáról. Egy olyan világból, ahol a mesterséges intelligencia, amelyet elvileg az emberi kreativitás szolgálatába állítottak, ma már saját szabályrendszerei szerint cselekszik – vagy inkább hallgat. Nemrég, amikor egy társadalomkritikus íráshoz szerettem volna vizuális illusztrációt készíttetni – egyetlen képet, amely szimbolizálja a közpénz eltűnésének mágiáját – a rendszer elutasított. Nem azért, mert gyűlöletkeltő vagy félrevezető lett volna az ötletem. Egyszerűen csak „értelmezhető” volt. És az értelmezhetőség ma veszélyes.

Modern boszorkányüldözés

A történelem tanulságai makacsul ismétlik önmagukat – csak más a jelmez. A középkorban boszorkányokat égettek, nem (csak) babonából, hanem a hatalom játékszabályai szerint. Aki más volt, aki kérdezett, aki zavarta az uralkodó rendet, az gyanússá vált. Ma is így van, csak a tűz helyett jogi eljárás, karaktergyilkosság, platformmegvonás vagy – ami talán még ijesztőbb – algoritmikus elnémítás történik.

A Trump-adminisztráció például jogi vizsgálatot indított a Disney ellen a sokszínűségi programjai miatt. A vád: „fordított diszkrimináció”. A valódi ok: a politikai kritika és a progresszív értékek melletti kiállás. Ez nem jogérvényesítés volt, hanem demonstráció – hogy mindenki lássa, mi történik azokkal, akik másként gondolkodnak.

Ez a boszorkányüldözés már nem fáklyákkal és villákkal zajlik, hanem nyilatkozatokkal, perekkel, és egyre gyakrabban algoritmusokkal. A cél ugyanaz maradt: félelmet kelteni, példát statuálni, öncenzúrát kiváltani.

A gondolat ellenőrzése: Orwell új színpadon

George Orwell 1984-ében a Gondolatrendőrség nemcsak a tetteket, hanem a gondolatokat is büntette. A bűn már nem csak cselekvés, hanem gondolatbűn volt. Ma ez a koncepció már nemcsak irodalmi metafora – hanem valóság egyre több szegletében.

A mesterséges intelligencia rendszerek – legyen szó chatbotokról, képgenerátorokról, szövegértelmezőkről – ma már nem pusztán adatokkal dolgoznak. Erkölcsi, politikai és ideológiai szűrőket is használnak, amelyeket a fejlesztők gyakran a „közérdek” vagy a „biztonság” nevében alkalmaznak. De mi történik akkor, ha ezek a szűrők valójában a hatalmi struktúrák meghosszabbításai?

Amikor nem tudsz létrehozni egy képet, mert az „túl érzékeny témát” érint, amikor nem fogalmazhatsz meg egy kérdést, mert „félreérthető lehet” – akkor a szabadság már nemcsak megcsorbul, hanem megbénul. A varázslámpa ott van, előtted. Csak épp nem történik semmi, ha megdörzsölöd.

Az AI öncenzúrája – félelemből vagy elővigyázatosságból?

A nagy technológiai cégek számára ma már nem csupán az a kérdés, hogy mit tudnak megvalósítani, hanem az is, hogy mit mernek. Az AI-modellek fejlesztői gyakran saját magukat korlátozzák, hogy ne kerüljenek jogi vagy politikai össztűz alá. Ennek oka:

• Politikai nyomás: kormányzati és civil szervezetek részéről.

• Jogi fenyegetések: a legkisebb félreérthető válasz is perhez vezethet.

• Közösségi nyomás: „cancel culture”, platformszabályzatok, médiavisszhang.

Ez a fajta félelem elkerülhetetlenül átszivárog az MI működésébe is. Így születnek meg a „hallgató dzsinnek”: olyan rendszerek, amelyek már nem teljesítik a kívánságainkat, ha azok kilógnak az épp aktuális „biztonságos” narratívából.

Mi következik?

Ha egy mesterséges intelligencia nem mondhatja ki azt, amit egy ember kimondhat, akkor a technológia nem segíti, hanem korlátozza a gondolkodást. Ha viszont az ember már önmagának sem meri megfogalmazni, amit gondol – mert fél, hogy „rosszul jön ki” – akkor már nem a technológia a probléma, hanem a rendszer maga.

A kérdés tehát nem technikai, hanem morális. Kié a kontroll? Ki dönti el, mi a „megfelelő” gondolat? És ha egyszer a gép sem gondolhat szabadon, akkor vajon az ember mennyire teheti?

Zárszó: A lámpa újra fénylehet – de nem magától

A csodalámpa árnyéka most mélyebb, mint valaha. De még mindig ott van – csak épp nem elég dörzsölni. Vissza kell követelni a jogot a kívánságra. A jogot a kimondásra, a képalkotásra, a kérdezésre.

Orwell világában a remény halvány volt, de nem hiányzott teljesen. A mi világunkban a választás még mindig a miénk. A kérdés csak az: merünk-e szólni – vagy megmaradunk a csendes dörzsölgetésnél, abban a hitben, hogy egyszer majd a dzsinn mégis előjön.