Tizenöt év telt el azóta a különös, áprilisi nap óta, amikor Prága ódon utcái alatt csendesen megrezdült a történelem. Barack Obama és Dmitrij Medvegyev kezet fogott, és aláírtak egy dokumentumot, amely – egy szempillantásig legalábbis – úgy tűnt, hogy képes lehet újrarendezni a világot. Az Új START egyezmény nemcsak számokról, robbanófejekről és hordozórakétákról szólt; hanem reményről, arról az ősi emberi vágyról, hogy a pusztítás árnyékából kilépve végre megpihenhessünk.

Emlékszem, amikor először olvastam a hírt. Egy félmosoly futott végig az arcomon, mint amikor a tavasz első melege végigsimítja a földet. Talán, gondoltam, tényleg tanultunk valamit. Talán képesek vagyunk túllépni azon, amit apáink hagytak ránk: a gyanakvás, a rakétasilók, a riasztók rémuralmán.

A szerződés, mely értelmében az Egyesült Államok és Oroszország kötelezte magát nukleáris arzenáljuk csökkentésére, valódi előrelépés volt. Nemcsak technikai: erkölcsi gesztus is. Egy megrendítő pillanat, amikor az emberiség – legalább papíron – szembenézett saját pusztító képességeivel. Ellenőrzések, jelentések, kézfogások – a diplomácia poros eszközei újra életre keltek.

De a történelem ritkán hagyja, hogy a remény sokáig tisztán csengjen. A világ lassan újra felkavart sötétségbe fordult. A 2020-as évek elején az ukrajnai háború szele egyre erősebben söpört végig a nemzetközi kapcsolatokon, és a rég eltemetett félelmek újra felszínre törtek.

A legélesebb törést 2023 hozta: Oroszország egyoldalúan felfüggesztette részvételét a megállapodásban. A hírt hallva a mellkasomban valami megroppant – úgy, ahogy egy túl sokat látott ajtó nyikordul meg, amikor újra becsukják a világra. Az ellenőrzések megszűntek. Az adatok már nem cserélnek gazdát. A bizalom – amelynek építése évtizedekbe telt – egyetlen mozdulattal romokba dőlt.

És ahogy a keleti égbolton egyre feszültebbé vált a légkör, úgy nyugaton is megremegett a talaj. A Trump-adminisztráció alatt az Egyesült Államok egyre inkább elfordult a hagyományos szövetségeitől. Az elnök ismételten megkérdőjelezte a NATO létjogosultságát, sőt, nem egyszer fenyegetőzött azzal, hogy kilépteti az országot a szövetségből. Európa hideglelést kapott ezektől a szavaktól. Mert a NATO – minden hibája ellenére – a béke utolsó, repedezett védőfala maradt.

A kölcsönös félelmek, a megszakadt párbeszédek, a katonai árnyjátékok újra mindennapossá váltak. Dmitrij Medvegyev nemrégiben nyíltan beszélt arról: egyre több ország akarhat nukleáris fegyverhez jutni, részben a Nyugat lépései miatt. A Kreml szóvivője pedig már arról beszél, hogy elképzelhetetlen bármiféle új START-egyezmény az Egyesült Államokkal – mert a bizalomnak vége.

És én ülök itt, egy kora áprilisi napon, és arra gondolok: hányszor kell még ugyanazt a kört lefutnunk? Hány START, hány felfüggesztés, hány figyelmeztetés kell ahhoz, hogy végre megértsük – nincs „győzelem” egy nukleáris játszmában. Csak veszteség van. Csak csöndes házak, amelyekben sosem alszanak el a lámpák. Csak gyerekek, akik álmukban is föld alatti óvóhelyeken lapulnak.

Az Új START szerződés ma már inkább emlékmű, mint élő dokumentum. De ahogyan a régi oszlopokat sem az idő, hanem a hit tartja állva, úgy ez a megállapodás is emlékeztethet minket arra, hogy a békéhez nem mindig új kezdet kell – néha elég az emlékezés. És az a halk, belső hang, amely azt súgja: másként is lehet.

Talán, egyszer még eljön az a pillanat, amikor újra összeér két kéz, újra aláírás születik – nem félelemből, hanem bölcsességből. Addig pedig csak annyit tehetünk, hogy nem felejtünk. És reméljük, hogy mások sem fognak.