Az utolsó kézfogás – A SALT I egyezmény emlékére
Emlékezés egy korszakra, amikor a félelem még megálljt parancsolt az őrületnek
Voltak idők, amikor két világrend farkasszemet nézett egymással – mozdulatlanul, de a markukban ott szorították a világ végét. Mindenki tudta, hogy ha az egyik fél véletlenül is rándul egyet, a másik nem kérdez – csak válaszol. Mégis, e két rendszer – a vasfüggönyön innen és túl – felismerte, hogy vannak határok, amelyeket nem lehet átlépni következmények nélkül.
1972 május 26-án Richard Nixon és Leonyid Brezsnyev aláírták a SALT I egyezményt. Nem született belőle örök béke, nem tette barátokká a két világot. De korlátot szabott – ideiglenesen – az interkontinentális rakéták számának, és kinyitott egy ajtót, amely mögött nem a kölcsönös megsemmisülés, hanem a józan ész állt őrt. Azt mondták: „eddig, és ne tovább.”
Én akkor még gyerek voltam. De emlékszem azokra a fekete-fehér tévéfelvételekre, a merev arcokra, a protokoll-szorításokra, ahol az államférfiak szemeiben ott vibrált a háborútól való félelem. Nem a béke iránti szeretet kötötte őket össze, hanem az, hogy pontosan tudták: mi történne, ha elveszítenék a kontrollt.
Aztán eljött a rendszerváltás. A falak leomlottak, nemcsak a városokban, hanem a szívekben is. Akkoriban úgy tűnt, a két világ lassan egymás felé lép. Hittük, hogy a vasfüggöny rozsdamarta szélei már csak múzeumi tárgyak lesznek, és hogy a történelmet végre nem a páncélosok, hanem a párbeszédek írják tovább. Egy darabig úgy is tűnt, ez sikerülhet.
A vörös csillag eltűnt az állami épületekről, a rakétákra szerelt rettegés mintha fakulni kezdett volna, és a szavak – az egykor titkosított, zárt ajtók mögött formált szavak – nyitott konferenciákon hangzottak el. Washington és Moszkva, ha nem is lett barát, de megtanult egymással tárgyalni. Az atomkoffer mellé odakerült a telefonvonal is – közvetlen, megbízható, emberszagú.
A remény kézzelfogható volt. Mi, kelet-európaiak – friss levegőtől megrészegülve – úgy éreztük, belépünk egy új világba. Egy olyan világba, ahol nem kell választani Kelet és Nyugat között, mert már nem lesz többé ilyen felosztás. A „mi” és az „ők” elmosódni látszott.
Ma, ötvenhárom évvel később, nincs mit aláírni. Az egyezmények sorra lejártak, a New START is csak árnyéka annak, amit valaha jelentett. Oroszország már felfüggesztette részvételét, Amerika pedig egy olyan vezető kezei között sodródik, aki kiszámíthatatlan döntéseivel inkább feszültséget kelt, mintsem felelősséget vállalna. A világ más hangsúlyokat keres: a TikTok-trendek és a mémháborúk korában a gombhoz tartozó rakéta már nem része a közbeszédnek – legfeljebb egy háttérzaj a hírek végén.
Közben egy valódi háború dúl itt, Európa határán. A nukleáris erő egyik örököse éppen egy másik, szuverenitásához ragaszkodó országot akar térdre kényszeríteni. És bár a rakéták egyelőre nem hagyták el a silókat, minden újabb „gyakorlat”, minden fenyegető nyilatkozat egy lépéssel közelebb visz minket ahhoz a ponthoz, amit valaha a SALT I szelleme próbált megfékezni.
Furcsa ezt így leírni – én, aki végignéztem a kelet-európai rendszerváltást, aki hittem abban, hogy a hidegháború vége után a józan ész nyer. Hogy majd a politikusok nem a rakéták számát fogják számolni, hanem a diplomáciai lehetőségeket. Tévedtem. Vagy talán csak elfelejtettük, miért is volt szükség ezekre az egyezményekre.
A SALT I nem a barátság dokumentuma volt – hanem a félelemé. A félelemé attól, amit az ember saját maga ellen képes elkövetni. A ma embere talán túl magabiztos, túl naiv vagy túl közömbös ahhoz, hogy ezt megértse. De talán épp ezért kell ma, 2025-ben újra beszélnünk róla. Hogy emlékeztessük magunkat: nem az atom töltötte meg a világot félelemmel – hanem az ember, aki megnyomja a gombot.
És ez a gomb, most újra karnyújtásnyira van.
