Vannak rendezők, akik harsányan írják be magukat a filmtörténetbe. És vannak azok, akik halkabb hangon szólnak – de mélyebbre hatolnak. Barry Levinson az utóbbiak közé tartozik. Ha valaha is ültél egy ’80-as évekbeli amerikai film előtt, és azt érezted, hogy ez most valami más – talán ő volt a háttérben. Nem kereste a reflektorfényt, de a fényképezőgép mögött mindig ott volt egy biztos kéz, egy emberi tekintet.

Az én generációm számára Levinson neve egyet jelentett azzal, hogy a film nemcsak szórakoztatás – hanem tükör is. A Rain Man, ez a csendes remekmű 1988-ból, nem robbant be a vászonra. Inkább beszivárgott a néző szívébe. Egy testvérpár története – Tom Cruise mint a dühös, öntelt üzletember, és Dustin Hoffman mint az autista báty, aki egy külön világban él. És közben mégis közel kerülnek egymáshoz. Mi pedig – nézőként – hozzájuk.

Levinson ezzel a filmmel megkapta az Oscar-díjat a legjobb rendezőként. A film maga is elnyerte a legjobb film díját. De a díjak csak külsőségek. A valódi elismerés az, hogy ma is beszélünk róla. Hogy nem tudunk elmenni mellette.

És ez csak egy a sok közül. Ott volt Good Morning, Vietnam, ahol Robin Williams szó szerint életet lehelt az éterbe. Ott volt a Wag the Dog, ahol a politika és a manipuláció szinte fájdalmasan pontos szatírája tárult elénk. Vagy a Sleepers, amely nem engedte, hogy a lelkiismeretünk nyugodtan aludjon.

Ami közös ezekben a filmekben, az a finomság. A rendező, aki nem rángatja a nézőt, hanem kézen fogja – és csak annyit mond: „nézd meg újra az embereket”. Humorral, fájdalommal, emberi hibákkal és esendőséggel. Ez Levinson világa. És talán ezért érezzük olyan ismerősnek.

Pályafutása során több mint húsz jelentős díjat nyert – BAFTA, Golden Globe, Berlinale Ezüst Medve. De ezek már csak adatok. Mert amit az ember magával visz egy-egy Levinson-film után, az valami sokkal személyesebb: egy hangulat, egy gondolat, egy felismerés.

A Rain Man forgatásán Dustin Hoffman három hét után ki akart szállni. Nem találta a karaktert, nem bízott magában. Barry Levinson azonban hitt benne. Nem kiabált, nem győzködött – csak bólintott. És talán ez a csendes bizalom volt az, ami végül Oscar-díjhoz vezetett.

Ma, 83 évesen Barry Levinson még mindig köztünk van. És bár csak mellékesen említem, mert nem ez a lényeg – ma van a születésnapja.

De az ünneplés nem a torta. Az ünneplés az, ha ma este leülünk, és megnézünk egy filmet tőle. Mondjuk pont azt a filmet, ami annyi mindent elmond rólunk, az emberi kapcsolatokról, és arról, hogyan tanulunk meg újra érezni.

🎬 Vasárnap esti ajánló: Esőember (Rain Man, 1988)
Egy testvérpár utazása a pénztől a szeretetig.
Egy film, amely lassan, de biztosan beférkőzik a szívedbe.

🎥 Magyar nyelvű előzetes itt: