Van valami különös abban, amikor az ember egy régi zseni születésnapján elmélkedik. Ma van Leonardo da Vinci napja. Egy férfié, aki évszázadokkal ezelőtt élt, mégis közelebb érzem őt magamhoz, mint sok kortárs géniuszt. Vajon miért? Talán mert benne még volt valami ősi tisztaság. Egyfajta szent kíváncsiság, ami nem a világ meghódítására, hanem annak megértésére vágyott.

Leonardo nem volt mindenható, mégis mindenre nyitott. Nem akart uralkodni a természeten, csak tanulni tőle. Nem akarta, hogy csodálják, hanem hogy értsék, amit látott – vagy legalább sejtse valaki, mennyi rejtély rejlik a világ apró részleteiben. Egy redő a ruhán, egy madár röpte, a víz mozgása… neki ezek is kérdések voltak. És a kérdés sokkal fontosabb volt számára, mint a válasz.

Ma más világban élünk. A mai „zsenik” – tisztelet a kivételnek – gyakran nem kutatók, hanem vezérigazgatók. Nem festenek titkokat, hanem brendet építenek. Nem a tudásért élnek, hanem a figyelemért. Hirdetnek, posztolnak, szerepelnek, villognak. A mai géniusz nem magányos gondolkodó egy fáklyafénynél, hanem arc a plakáton, arc a TikTokon, név egy dollármilliós projekt mögött. A tudás? Csak eszköz. Cél a hatás, a pénz, az elismerés. Mintha a tudás csak dísz lenne a kirakatban, nem pedig belső kényszer, amelynek nehéz, de gyönyörű útját végig kell járni.

Leonardo korában más volt a világ – szűkebb, de mélyebb. A könyvek ritkák voltak, de minden lap kincs. Nem volt Google, nem volt mesterséges intelligencia – volt viszont idő. Csend. A tanulásnak ára volt: fáradtság, kíváncsiság, alázat. És talán pont ezért volt értéke. Ma minden ott van előttünk – mégsem tudunk semmit igazán. Mintha a túl sok lehetőség elvette volna az igazi kérdezés bátorságát.

És mégis… irigylem Leonardót. Nem a koráért, hanem azért, mert ő valóban hitt a tudásban. Nem egy eszköz volt számára, hanem hivatás. Egy belső égés, amit nem lehetett elnyomni. Nem voltak kamerák, nem voltak szponzorok, nem volt PR-csapata – és mégis: itt vagyunk, évszázadokkal később, és róla beszélünk.

A mai világban egy zseni nem attól lesz halhatatlan, amit tud – hanem attól, hogy hányan kattintanak rá. De a kattintás nem öröklődik. A tudás igen.

Talán nem Leonardóra kellene emlékezni ezen a napon – hanem arra a belső csendes hangra, amit ő olyan hűséggel követett. A kíváncsiságra, ami nem a sikerre vágyik, csak az igazságra. És az alázatra, amit ma sokan elfelejtettek. Mert zseni nem az, aki többet mutat – hanem az, aki mélyebbre lát.

És végül…

Hajtsunk fejet. Ne csak az alkotó előtt, hanem az ember előtt is, aki soha nem hagyta abba a kérdezést. Leonardo da Vinci nem csak zsenialitása miatt érdemli meg emlékezetünket, hanem azért a bátorságért, amellyel szembe mert nézni a világ rejtélyeivel – és önmagával. Nem dicsőséget keresett, hanem megértést. Nem követőket, hanem igazságot. Emléke legyen élő mérték, emlékeztető, hogy az igazi fény belülről fakad, és nem a reflektorokból. Köszönjük, Leonardo. Az idő nem felejt. És mi sem.