Van úgy, hogy a történelem megáll egy pillanatra, körbenéz, és azt mondja: most valami egészen új kezdődik. 1881 májusában, valahol az Oszmán Birodalom szívében, egy fiú született, akinek a nevét egy egész nép fogja majd a jövővel összekötni. Mustafa volt, Kemalnak szólították, de az idő Atatürk néven jegyezte be – a Törökök Atyjaként.

Ha megemlékezünk róla, nem csupán egy tábornokra, nem csak egy politikusra gondolunk. Hanem egy olyan emberre, aki nem félt szakítani a múlttal, ha a jövő érdekei úgy kívánták. Egy férfi, aki levágatta a janicsárok árnyékát, új betűket adott a nyelvnek, a nőknek szavazati jogot, a népének pedig reményt.

Egy nemzet újrateremtése

Mustafa Kemal fiatal tisztként látta az Oszmán Birodalom hanyatlását. De nem siratta – tervezett. Átlátta, hogy az új világ nem térdepel a régi díszletek előtt. És mikor eljött az idő, 1919. május 19-én – épp ma 105 éve – partra szállt Szamsunnál. Ez volt a függetlenségi háború nyitánya. Törökország ezen a napon ünnepli az Ifjúság és Sport Napját – nem véletlenül.

Ez volt az a nap, amikor egy birodalom romjai fölött egy fiatal tiszt kimondta: „Mi leszünk azok, akik saját sorsukat írják.” Nem Isten kegyéből, nem szultáni áldással – hanem tanulással, munkával, és modern állammal.

Kalap a fejre, jog az embereknek

Atatürk nem csak hadvezér volt – újratervezte a társadalmat. A vallást elkülönítette az államtól, betiltotta a fez viselését, bevezette a latin betűs írást, és elindította az iskolahálózatot. A nők választhatóak lettek, a jogrendszer laikus alapokra került, és a parlamenti demokrácia (legalábbis formálisan) megszületett.

A férfi, aki nyugaton tanult, de keleten alkotott. Aki nyakkendőt kötött, miközben a falvakba iskolát építtetett. Aki hitt abban, hogy az iszlám világa lehet modern – ha van, aki kimondja, és van, aki meri végigvinni.

Az árnyék, amely a fényt követi

De a fénynek mindig van árnyéka. És Atatürk öröksége sem mentes az ellentmondásoktól.
Ahhoz, hogy új nemzetet építsen, időnként a saját elvei ellenében kellett cselekednie.
A demokrácia, amit meghirdetett, hosszú ideig inkább egypártrendszer volt.
A szekularizmus, amely a vallási szabadság jegyében született, olykor a vallásos emberek elnyomását jelentette.

A politikai ellenfelekkel szemben zéró toleranciát tanúsított: letartóztatások, száműzetések, néma szenvedések árán kovácsolta egységbe a sokszínű birodalom romjait. A kurd lakosság felkeléseit vérbe fojtották, és a kisebbségi kérdést – akár örményekről, akár más etnikumokról volt szó – nem a megbékélés szelleme hatotta át, hanem a nemzeti homogenitás vágya.

Atatürk megkérdőjelezhetetlen vezetővé vált – és ez nemcsak személyes karizmájának, hanem tudatosan épített kultuszának is köszönhető. A „Kemalizmus” hivatalos ideológiává vált, az ő arca és szavai ott voltak mindenhol – olykor fojtogatóan is.

Örökség ma is mozgásban

Ma, mikor Törökország identitása újra formálódik, és az iszlám konzervativizmus újra meghatározó erővé vált, Atatürk neve ismét csatatérré vált. Van, aki dicső szoborként tekint rá – mások úgy látják, túl sok minden történt az ő nevében, amit ma újra kell gondolni.

De egyvalami biztos: Mustafa Kemal Atatürk nélkül nem lenne mai Törökország. A nemzeti függetlenség, a laikus állam, az oktatási reformok – mind-mind az ő hagyatéka. Mint minden valódi történelmi alak, ő is ellentmondásos. De épp ez teszi élővé.

És május 19-én, amikor a török fiatalok zászlókat lengetnek, sportversenyeket tartanak, és emlékeznek – nem csak a múltat ünneplik. A kérdés, amit Atatürk hagyott rájuk, ma is aktuális:

„Képesek lesztek-e továbbvinni, amit elindítottam?”