A világ biztonságát csak a szabad népek szabad együttműködésével lehet megteremteni.”
– Woodrow Wilson, 1918
E szavakat jóval később ismertem meg, mint szerettem volna. A nyolcvanas évek végén Moszkvában éltem és tanultam vegyészetet, és akkoriban ilyen mondatokat nem olvashattunk történelemkönyvben – nemhogy idézhettük volna. Wilson neve sem szerepelt a hivatalos tananyagban. Amit tudtam róla, azt töredékekből, kerülőutakon, félig elhallgatott beszélgetésekből raktam össze. Itthon Wilson neve sokáig egyet jelentett az igazságtalan békével, Trianonnal – és azzal a kimondatlan parancsolattal, hogy őt „utálni kell”. De valójában az általa képviselt eszme – a kollektív biztonság és a béke világrendje – sokkal több volt ennél. Ezt csak később értettem meg, amikor már nem csak azt hallottam, amit el kellett hinnem.
A város, ahol éltem, szürke volt és feszült, mint egy szétrepedés előtt álló burkolat. És valóban: ott, a Szovjetunió szívében ért utol a berlini fal leomlása. Nem nyugati tévéképernyőn, hanem kelet-európai idegzettel, belülről. 1989 novemberében, egy moszkvai kollégium szobájában hallottuk a hírt. Magyar, német, cseh, orosz és lengyel diákok egy szűk térben, a rádióra tapadva, és egy nehezen beszerzett, színes Latvija tévén nézve, ahogy a történelem megreped. Volt, aki sírt, más csak csendben bámult maga elé. Én aznap éjjel nem tudtam aludni. Sétáltam a belvárosban, ahol még minden állt – a rendszer is, a félelem is. De valami megrepedt. Nemcsak egy fal, hanem egy egész birodalom. Az élmény belém égett, és későbbi novelláim – Fal, Bársony, Határ – is ezekből az órákból, ezekből a törékeny felismerésekből születtek. Akkor még reméltük, hogy a szabadság magától is élni fog.
Wilson 1919-ben nem csupán egy új világrendet álmodott meg, hanem egy új etikai minimumot is megfogalmazott: a béke nem lehet egyetlen nemzet magánügye. A Népszövetség mögött ott húzódott a felismerés, hogy a világ csak akkor maradhat fenn, ha az államok nem kizárólag önmagukért, hanem egymásért is felelősséget vállalnak. Hogy a gyengébbeket nem lehet magukra hagyni, mert a háborúk mindig ott kezdődnek, ahol a világ nem figyel.
De az Egyesült Államok hátat fordított neki. A szenátus elutasította a csatlakozást. A kontinens logikája győzött, az önvédelemé, a bezárkózásé. A következményeket tudjuk: két évtized múlva újabb világháború, újabb milliók halála. És Wilson, a látó ember, aki túl korán szólt, ott maradt a történelem peremén – legalábbis akkor még így tűnt.
Most, 2025-ben, ugyanazt a bénultságot látom, mint harmincöt éve. Az Egyesült Államok ismét elfordul a világtól, belesüpped saját belső küzdelmeibe, miközben Kína és Oroszország új blokkot épít. Európa széttöredezett, belső vitákkal küzd, és a globális rend egyre inkább gazdátlan. A történelem nem ismétli önmagát – de nagyon is szeret rímelni. A Népszövetség sem tudta megállítani a japán inváziót Mandzsúriában 1931-ben – ahogy az ENSZ sem tudta megakadályozni a Krím annexióját 2014-ben. A revíziós hatalmak mindig akkor lépnek, amikor senki nem néz oda. Akkor Németország. Ma Oroszország. Holnap talán valaki más.
A Szovjetunió bukása után is sokat jártam vissza Oroszországba. Láttam, hogyan alakul át a hatalom, miként változik át a múlt tanulsága politikai eszközzé. Láttam, ahogy a szabadság vágyából előbb zűrzavar, majd újra központosított tekintély születik. A Népszövetség is ebbe bukott bele: nem volt, aki fenntartsa. Nem volt kollektív akarat, nem volt valódi felelősségérzet. És most újra ott tartunk: a világrend megrendült, de nem jött helyette más – csak geopolitikai űr. És a hatalom nem tűri az űrt. Ezt egy moszkvai kollégiumi baráti beszélgetés során hallottam először. Akkor még elméletnek tűnt. Ma geopolitikai valóság.
Közben a kihívások sokasodtak. A 21. század nemcsak háborúkról szól, hanem a létfeltételek alapvető megváltozásáról. Klímaváltozás, világjárványok, digitális diktatúrák – ezekre nincs nemzeti válasz. A Népszövetség talán túl egyszerű választ adott: elég megakadályozni a háborút. Ma tudjuk, hogy a békét nemcsak fegyverekkel, hanem oxigénnel, adatokkal és bizalommal is védeni kell. A hidegháború éveiben, Magyarországon, egy egész nemzedék nőtt fel az atomárnyékban. Most egy új generáció fél – nem a gombnyomástól, hanem attól, hogy senki nem tart
