Ma van az évfordulója annak, hogy Róma szenátusa ünnepélyesen átadta a hatalmat Gaius Julius Caesar Augustus Germanicusnak – közismertebb nevén Caligulának, vagyis „kis katonacsizmának”. E jeles nap kiváló alkalom arra, hogy elidőzzünk a hatalom természetén – és azon a furcsa jelenségen, hogy mi történik, ha valaki túlságosan megszereti az egyeduralmat.

Caligula uralma nem arról szólt, hogyan lehetne Rómát virágzóbbá tenni, sokkal inkább arról, hogyan lehet a birodalmat egyetlen ember akaratának színházává formálni. Lovát, Incitatus-t állítólag szenátornak akarta kinevezni – nem mintha az állat különösebb politikai ambícióval rendelkezett volna, de a gesztus egyértelmű volt: „A hatalom nálam van – és bármit megtehetek.”

Kiválasztottak – régen vérrel, ma szavazattal

A történelem hosszú ideig az „isteni jogon uralkodók” időszaka volt. A hatalom származáson alapult, és senki sem kérhette rajtuk számon, ha úgy döntöttek, hogy a józan ész helyett inkább saját szeszélyeik vezérlik őket. XIV. Lajos, a Napkirály, úgy vélte: „Az állam én vagyok.” Ő legalább őszinte volt.

Az orosz II. Miklós inkább a cári vacsorák és Raszputyin jóslatai között lelt megnyugvásra, miközben a birodalom épp darabjaira hullott. Hatalma teljében nem tűnt fel neki, hogy már senki nem hisz a „megkent uralkodó” mítoszában.

Ám időnként a nép úgy döntött: ennyi elég volt.

Amikor a császárok trónja megmozdult

A 17. században Angliában Oliver Cromwell és társai megtörték I. Károly abszolutista uralmát – és szó szerint levették a fejét a kérdésnek. A francia forradalom hasonló módon jelezte: az uralkodó nem Isten földi helytartója, hanem ember – aki felelős tetteiért. XVI. Lajos és Marie Antoinette sem volt kivétel.

Ezek az esetek emlékeztetnek arra, hogy a hatalom nem örök, és nem is önálló jogon létezik. Legalábbis nem kellene annak lennie.

A modern kiválasztottak: demokráciából királyságba

Ma már nem vér jogán, hanem szavazattal választjuk vezetőinket – de a hatalom természetét ez nem feltétlenül változtatta meg. Vannak, akik a választás után úgy érzik, az egész ország az övék lett, nem csak a hivatal. És elkezdenek uralkodni – nem kormányozni.

Vlagyimir Putyin például úgy viselkedik, mintha Oroszországot a történelem személyesen neki rendelte volna. Ha volna cárosítottás mintájú trón, már régen bebetonozta volna magát rá. A választásokon indul, de csak a forma kedvéért – a demokrácia itt már csak díszszalag a tekintélyelvűség csomagolásán. Uralkodik, büntet és „megőriz” – bármit, ami pozíciójához méltóan stabilnak látszik.

Recep Tayyip Erdoğan más stílusban, de hasonló szellemiséggel vezeti Törökországot. Ő az oszmán szultán és a modern államférfi fúziója, aki saját alkotmányát úgy formálja, mint egy magánszabályzatot. A törvényhozás? Egyfajta bólogató testület. A sajtó? Udvari krónikások kara. Ő sem miniszterelnök vagy elnök – inkább egy jól öltözött, befolyásos családfő, aki csak „az ő népéért” hoz meg minden döntést.

Donald Trump egy másik iskola képviselője: ő a hatalmat szórakoztatóipari termékként fogta fel – egy reality show végső fődíjaként. A Fehér Ház nem egy intézmény, hanem egy díszlet lett számára, ahol főműsoridőben lehet belépőt rendezni, kirúgásokat közvetíteni, és tweetekkel formálni külpolitikát. Most, hogy másodszor is visszatért, még inkább úgy viselkedik, mintha nem elnök lenne – hanem a nép által visszaválasztott uralkodó, aki ezt már nem is rejti véka alá. Nem demokrácia – inkább a „Trump-dinasztia” pilotepizódja.

És persze itt van Viktor Orbán, aki bár hivatalosan sosem koronáztatta meg magát, mégis úgy építette fel hatalmát, mint egy közép-európai reneszánsz császár. Udvara van, hűbéresei, kastélya (immár restaurált állapotban Hatvanpusztán), sőt: saját krónikásai is, akik napi szinten emlékeztetik a népet, hogy milyen jó dolguk van. A parlament? Egy előkelő formalitás. Az ellenzék? Egy dramaturgiai kellék. Ő nem egyszerűen miniszterelnök – ő már császár. Nem a római típusú, de mindenképp a modern korhoz igazított, demokratikus köntösbe bújtatott változat, aki maga dönti el, mi számít szenátusnak – és mi számít lónak.

Mit tehetünk? Avagy hogyan bánjunk a kis katonacsizmákkal

A kérdés örök: hogyan tarthatjuk kordában a hatalmat? A válasz: emlékezéssel, kérdezéssel és ellenállással. A demokrácia nem automata. Nem működik magától. Meg kell védeni – a közönytől, a félelemtől és a vezetők személyes ambícióitól.

És ha legközelebb valaki egy lovat akar kinevezni szenátornak – vagy csak úgy viselkedik, mintha már megtette volna –, emlékezzünk Caligulára. Az évforduló ugyanis nemcsak egy történelmi dátum. Figyelmeztetés is. És talán egy szelíd csengőszó, amely emlékeztet: a kis katonacsizmák mindig akkor lépnek nagyot, ha senki nem figyel.