1953. március 27-én Nyikita Hruscsovot megválasztották a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkárává. Egy darab történelem, amit a legtöbben már alig ismernek. De nekem mindig is megmaradt egy kép róla, ami sokkal mélyebben beleégett az emlékezetembe, mint bármely hivatalos portré vagy lexikoncikk: az a pillanat, amikor az ENSZ közgyűlésén levette a cipőjét, és dühösen ütni kezdte vele az asztalt.

Nem is maga a cipő érdekel, hanem az, amit szimbolizál. A nyers, kontrollálatlan kommunikáció diadala. Akkor még botránynak számított. Ma? Ma már alig emeli fel bárki is a szemöldökét hasonló jelenetek láttán.

Nem vagyok történész. Csak egy író vagyok, aki túl sokszor figyelte, hogyan beszélünk egymással – vagy inkább hogyan nem beszélünk. Mindig is érzékeny voltam a szavakra, a hangsúlyokra, arra, amit kimondunk – és talán még jobban arra, amit nem. A kommunikáció számomra nem technikai aktus, nem egyszerűen információcsere. Hanem kultúra. Tükör. Lényünk kivetülése.

És azt látom: ez a tükör egyre homályosabb.

Régebben úgy hittük, hogy a kultúra fejlődésével a kommunikáció is nemesedik. Hogy az érvelés, a stílus, az árnyalatok iránti érzékenység egy civilizált társadalom természetes velejárója lesz. De valami más történt. Valami, amire talán Hruscsov se számított volna.

A cipő lekerült az asztalról, de az ököl ott maradt.

Ma, a 21. században, egy olyan korban élünk, ahol mindenki beszél – de egyre kevesebben hallgatnak. A diskurzus helyét a kommentek vették át. A gondolatokat mémek. A párbeszédet algoritmusok. Sokan már nem is akarnak árnyalt véleményt. Elég a cím. Elég a jelszó. Elég, ha valaki megmondja.

És ez a valaki – túl gyakran – nem tisztelettel szól, hanem cinikusan. Gúnyosan. A figyelemre játszik, nem az igazságra. Nem magyarázni akar, hanem győzni. Nem kapcsolódni, hanem dominálni.

Egy barátom azt mondta nemrég: „ne vedd ezt annyira komolyan, ez csak a neten van így.” De én nem hiszem, hogy a világ két részre osztható – online és offline. A nyelv, amit használunk, formál minket. A kommentfalak, a sajtótájékoztatók, a politikai viták, a valóságshow-k: ugyanaz a kultúra nyilvánul meg bennük. Ugyanaz a nyelv: leegyszerűsített, polarizált, gyakran lekezelő.

És ez a nyelv kiszivárog. Az iskolába. A családi asztalhoz. A munkahelyre. A parlamentbe. Mert a nyelv – a kultúra része. És amit elveszítünk a beszéd szintjén, azt elveszítjük a gondolkodásban is.

Nem nosztalgiázom. Nem állítom, hogy régen minden jobb volt. Nem idealizálom azokat az éveket sem, amikor a retorika bár emelkedettebb volt, de a gondolat szabadsága korlátozott. De mégis: volt egyfajta törekvés. Egy igény az értelemre. Egy szégyenérzet a közönségesség előtt.

Ma sokszor épp az ellenkezője: büszkeség lett a durvaság. Dicsőség az egyszerűség. Hruscsov cipője ma már csak egy előfutár – egy kezdet volt. Amit akkor még túlzásnak éreztünk, az ma már alapszint.

És talán ezért érzem magam egyre gyakrabban kívülállónak. Mert még mindig azt hiszem, hogy számít, hogyan mondunk valamit. Hogy a stílus nem mellékes. Hogy a szavak nemcsak leíró eszközök, hanem erkölcsi lenyomatok.

A kérdés az: hogyan térhetünk vissza egy magasabb szintre? Van-e út vissza egy kultúrához, ahol a vita nem háború, a másik nem ellenség, az érvelés nem gyengeség?

Nem tudom. De íróként kötelességemnek érzem, hogy legalább megkérdezzem. Hogy leírjam, amit látok. Hogy ne fogadjam el természetesnek, ha az asztalon újra cipő csattan – csak most már digitálisan, poszt formájában.

Mert ha a kultúra a lélek tükre, akkor a kommunikáció annak a legárulkodóbb felülete.

És én még mindig hiszek abban, hogy a tükör megtisztítható.