Az idő különös szerzet. Egyszer csak ott van, máskor meg elillan, mint egy félálomban látott emlék, amit még megpróbálunk elkapni, de már késő. Vasárnap reggeleken különösen viselkedik: mintha képes volna megtréfálni a legprecízebb óraszerkezetet is.

Egy ember – nevezzük csak bárkinek – egy ilyen vasárnapon álmosan áll a konyhában, és nem érti, miért sötétebb a reggel, mint tegnap. Vagy világosabb? A telefonja szerint hét óra van, az ébresztőórája viszont még csak hatot mutat. És ekkor dereng fel benne: ma van az a nap. Az óraátállítás napja.

Franklin gyertyája

A történet sokkal régebbről indul, mint hinnénk. A XVIII. században Benjamin Franklin, a fáradhatatlan gondolkodó és diplomatacsodagyerek, egy párizsi tartózkodása során azon mélázott, vajon mennyi gyertyát lehetne megspórolni, ha az emberek korábban kelnének. Nem az órákon akart ő igazítani – a szokásokon. Egy finom, mégis jelentős elmozdulás a világosság felé.

„Korán kelni: egészséges, gazdaggá tesz és bölccsé” – írta.
A mondat ma inkább idézetes bögréken szerepel, mint a közös tudatban, mégis ott lappang minden átállított mutató mögött.

Az idő valódi elmozdítását 1916-ban követtük el, elsőként a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia. A háború szabta a ritmust – és ha már nem lehetett máson spórolni, hát az időn próbáltak.

Tavasz, ősz, és az ember, aki nem tudja, mikor van

Azóta Európa évente kétszer eljátszik az idővel. Tavasszal előre, ősszel vissza – mint valami végtelenre állított inga, ami nem akar megállni. Magyarország 1954 óta része ennek a játékos komolyságnak, kisebb szünetekkel, mint minden hosszú kapcsolatban.

Ma körülbelül 70 ország vesz részt az idő „átöltöztetésében”. De egyre többen maradnak ki belőle: Oroszország, Kína, Japán, India már nem állít órát – vagy talán csak nem akarják, hogy az idő helyettük döntsön.

Az ember, akinek nem tetszik az új ritmus

Az emberi test, mint minden finoman hangolt szerkezet, nem rajong a hirtelen változásokért. A cirkadián ritmusunk nem csupán biológiai ciklus – hanem a lélek metronómja is.

„A test nem tudja, hogy mit akar az állam. Csak azt érzi, hogy valami nem stimmel.”
– jegyzi meg egy alváskutató, kissé rezignáltan.

Az óraátállítást követő napokban megnő a balesetek száma, többen kerülnek kórházba szívinfarktussal, és a világ valahogy recsegve indul újra, mintha a fogaskerekek nem akarnák elfogadni az új állást.

És az energia? Egy 2017-es tanulmány szerint a megtakarítás alig haladta meg a 0,03%-ot. Vagyis: a valaha fényért vívott harc mára küzdelem lett a statisztikával.

A döntés, ami még mindig várat magára

2018-ban az Európai Unió megkérdezte az embereket:

„Szükség van még erre az egészre?”
A válasz: több mint 80% a megszüntetés mellett szavazott.

A 2019-es európai parlamenti döntés meg is született – eltörlik az óraátállítást, minden ország kiválaszthatja, melyik időszámításban marad. És azóta? Azóta semmi. Talán az idő maga sem tudja, mit akar.

És mi, akik csak próbálunk lépést tartani

Mi többnyire csak reggel kávét főzünk, és próbálunk emlékezni, hogy most akkor előre vagy vissza. Hogy mikor van világos, mikor kezdődik a munkanap, mikor jön el az este.

Az idő számunkra nem naptárbejegyzés – hanem személyes élmény: egy csöndes reggel a teraszon, egy nyári este a barátokkal, egy reggeli busz, ami most túl korán jön.

Zárszó helyett: egy kérdés az időnek

Az óraátállítás ma már talán csak egy ritmus, amit nem mi választottunk. Egy tánc, amiben a zene már nem szól olyan tisztán, és a lépések is idegenek.

De talán egyszer majd megszűnik. Nem lesz többé félreállított óra, elfeledett riasztás, kétféle idő ugyanabban a házban.

Addig pedig, ha egy vasárnap reggel kicsit kótyagosan állsz a konyhában, ne hibáztasd magad. Lehet, hogy csak az idő játszik megint. És mi, mint mindig, próbálunk lépést tartani.