Ma, szombat reggel történt, amikor kávéval a kezemben, kissé még álmosan görgettem végig a híreket. A megszokott világzaj: konfliktusok, árfolyamok, természeti csapások, politikusok. És aztán, ott volt ő. Megint.

Donald Trump, az ember, akit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni – és talán éppen ez a legnagyobb baja a világnak. Másodszor is visszatért az Ovális Irodába, és bár sokan még mindig abban bíznak, hogy ez csak egy furcsa, átmeneti korszak, én azon kaptam magam, hogy valami egészen másféle érzés ül meg bennem: egyfajta csendes, hűvös aggodalom. Nem a látványos típus, inkább az a fajta, amit az ember akkor érez, amikor egy tükör túl sokáig néz vissza rá – és egyszer csak pislog.

Trump újra hatalmon van. Három hónapja. Nem három év, három hónap – és már most több kárt okozott, mint amit néhány természeti csapás egyesített erővel képes lett volna. A kereskedelmi világrend átrajzolását Excel-táblázatok alapján végzi, mintha egy családi bolt kasszazárása volna az Egyesült Államok külpolitikája.

A módszere lenyűgözően egyszerű: ha egy ország többet exportál az USA-ba, mint amennyit importál, az „tisztességtelen”. A különbséget százalékban kifejezi, majd megfelezi – és az így kapott szám lesz a vámkulcs. Vietnam? 46%. Európa? 20%. A jeges-szigetek fókákkal és pingvinekkel? 50%, mert az arány úgy jött ki. Oroszország? Az kimaradt. Talán véletlenül. Vagy sem.

És miközben a világsajtó próbálja dekódolni ezt a logikát, én azon gondolkodtam, vajon hány ember hiszi el, hogy ez rendben van? Hányan ülnek most is kényelmesen a fotelban, és mondják azt, hogy „legalább valamit csinál”? Hányan cserélték már fel a gondolkodást lojalitásra, a kételyt biztonságérzetre, a valóságot szlogenre?

Ez az ember nem pusztán politikus. Ő jelenség. Egy önimádó ciklon, aki nemcsak kormányozni akar, hanem uralni – az információt, a narratívát, a jelent és a jövőt. Nap mint nap áll a tükör előtt, nem azért, hogy lássa magát, hanem hogy csodálja.

És nem egyedül teszi ezt. Mellette ott sorakozik egy gondosan összeválogatott csapat: reality show-harcosok, családtagok, ismerősök, akiknek a hozzáértése legfeljebb a hűség mércéjével mérhető. Egy udvar, ahol a suttogott hűség többet ér, mint a kimondott igazság.

Az Egyesült Államok alkotmánya jelenleg még akadályt jelent a harmadik elnöki ciklusnak. De vajon meddig? A történelem nem egyszer mutatta meg, hogy a jog nem erő, csak lehetőség. És ha az emberek elegendő ideig hisznek egy történetben, a valóság hajlamos igazodni hozzá.

Azt hisszük, a demokrácia örök. Pedig valójában törékeny. Olyan, mint az üveg: áttetsző, de ha elég sokáig feszítik, előbb reped, aztán törik. És nem mindig hangos roppanással – néha csak egy finom reccsenés hallatszik, amit sokan meg sem hallanak.

Közben Kanada kihátrál. Európa bizonytalan. A világ figyel, de nem mozdul. És mi, innen, e kis földrészről nézve, egyre inkább érezzük: valami nem stimmel.

A józan ész halála nem drámai esemény. Nincsenek hozzá trombiták, könnyek vagy gyászzene. Nem történik meg egyetlen pillanatban. Inkább lassú elszivárgás – hétről hétre, hónapról hónapra. A képernyő közvetíti, és mi csak nézzük. Egyre tompábban, egyre közömbösebben. A hatalom parádézik, a nép csendes.

Én csak ültem az ablak mellett, a kávém kihűlt. Odakint lassan világosodott. A madarak elkezdtek csicseregni. Egy új nap indult. A hírek mennek tovább. A műsor folytatódik. Élő adásban.