Ma reggel kávézás közben megint azzal szembesültem, hogy vér folyik a világ tőzsdéin. Persze nem szó szerint, de a zuhanó grafikonok és pánikoló befektetők látványa szinte ugyanolyan hátborzongató, mint egy valódi tragédiáé. Donald Trump, mint egy elszabadult, önimádó kisgyerek, úgy döntött, újabb vámokkal sújtja Kínát, mintha a gazdaság csak egy játék lenne, amit kedve szerint összetörhet, majd unalmában félredobhat.

J. D. Vance, az ohiói szenátor, ehhez mérten, mintha csak tovább akarta volna rontani az amúgy is botrányos helyzetet, meggondolatlanul és érzéketlenül kijelentette, hogy a kínaiak nem többek egyszerű parasztoknál. Ez a fajta önző, felelőtlen, és primitív politizálás nem csupán dühítő, hanem veszélyes is. Politikusaink egy része úgy viselkedik, mintha nem érezné a döntései következményeit, mintha az életünk és a jövőnk nem lenne más, mint az ő saját egójuk játszótere.

Ezek az emberek látszólag nem törődnek azzal, hogy a vámok és szankciók rövid távú politikai hasznot hoznak-e nekik, miközben hosszú távon gazdasági és társadalmi katasztrófákat idéznek elő. A globális gazdaság egy finoman összehangolt gépezet, és amikor felelőtlen politikusok kedvükre nyúlkálnak a fogaskerekek között, az egész szerkezet megremeg és akár össze is omolhat.

Szomorúan látom, hogy korábban elképzelhetetlen sértések, nyílt színi mocskolódások váltak a diplomácia részévé. Ez pedig nem csupán erkölcsi kérdés – komoly következményei vannak gazdaságilag, kulturálisan, társadalmilag. Ahogy egyre erősebb és harsányabb a populizmus, úgy lesz egyre nehezebb megbízható, békés jövőt építeni. Politikusaink önző, egocentrikus játékai mögött mindig mi, átlagemberek fizetjük meg az árat.

Őszintén remélem, hogy egyszer majd ráébredünk, milyen károkat okozunk magunknak azzal, ha ilyen vezetőket engedünk hatalomra kerülni. A világ nem lehet egyetlen ember vagy néhány politikai csoport önimádatának áldozata.

Addig is marad a reggeli kávé, és a keserű remény, hogy talán egyszer mégiscsak jobban döntünk majd.