Ma van Al Pacino születésnapja. Az emberé, aki egyetlen pillantással képes volt elhitetni velünk, hogy a maffia nem is olyan rossz hely, ha az öltönyt mérőszalagra szabták, a pisztolyt pedig csak akkor vették elő, ha valóban muszáj volt. A Keresztapa, ez a felejthetetlen filmtrilógia, a maga füstös szivarillatával, marcona, mégis elegáns férfiakéval olyan képet festett a maffiáról, amitől az ember szinte kedvet kapott volna egy kis családi vállalkozás alapítására.

A valóság persze kevésbé volt színpadias. A XX. század elején Amerikába érkező, különféle nemzetiségű, köztük olasz és ír bevándorlók közül sokan érezték úgy, hogy a törvények nem értük, hanem ellenük szültek. Ha már a hivatalos világ becsukta előttük az ajtót, saját szabályokat kellett alkotniuk. És akadtak, akik ezt olyan komolyan vették, hogy a "család" szó köré egész birodalmakat építettek.

A filmekben a maffia világa közel volt egy tragikus, költői mítosszal. A valóságban viszont többször volt mocskos, durva és banális, mint Shakespeare-i. A csendes tiszteletkörök helyett gyakran olcsó kocsmák mélyén csattantak el a pofonok, a fényűző vacsorák helyett pedig nem ritkán egy középszerű szendvics felett fogadtak vérre menő esküket. Meyer Lansky, a pénzügyi zseni például könyvelőként kezdte, mielőtt a szervezett bűnözés egyik legnagyobb agyává vált volna. Vagy ott volt Charles 'Lucky' Luciano, aki gyakorlatilag modern vállalkozássá szervezte az amerikai maffiát. Ám ne feledjük Albert Anastasia nevét sem, aki a "Murder Inc." élén állva több száz bérgyilkosságot irányított, vagy a hírhedt St. Valentine-napi mészárlást Chicagóban, ahol Al Capone emberei gépfegyverekkel végeztek rivális banda-tagokat egy garázsban. A valóság nem kevesebb volt, csak épp kevésbé volt benne hegedűszó és több a könyörtelen pragmatizmus.

Az idő múltával a maffia is változott. Az olajozott hajú, ékszeres kezű donok helyét átvették a laptop előtt ülő, nyakkendős üzletemberek. A technológia és a globalizáció szép lassan kitárta a kapukat az újfajta "családok" előtt. Az online trükkök, ügyes adóoptimalizálások és papíron tiszta cégek világa közelebb áll ma a modern maffiához, mint bármelyik rozoga bár vagy cigarettafüstös alagsor.

És persze, miközben Al Pacino lassan legenda lett, maga a mechanizmus életben maradt. Csak éppen ma úgyszólva civilizáltabb eszközökkel dolgozik. A politika ma is emlékeztet valamennyire a Keresztapa világára — csak most nem selyemzsebkendős zsebekben csusszannak a pisztolyok, hanem szavazatok, hatalmi paktumok és kapcsolatok bonyolult tánca határozza meg, ki kit ültet asztalhoz, ki marad állva, és ki tűnik el hirtelen „személyes okokból”. A közpénzek eltűnése, a hirtelen meggazdagodások, a titkos megbeszélések mind-mind ugyanazt az ősi receptet követik: lojalitás, hallgatás, jutalom. Csak a díszlet változott, de a játszma lényege megmaradt. A visszautasíthatatlan ajánlatok ma nem hangtompítós pisztoly formájában érkeznek, hanem pozíciók, megbízások, vagy épp zsarolható múltak formájában.

Végül is, a játék természete nem változott: a hűség, az árulás, a hatalom édes-mérgező íze ugyanaz. Csak ma éppen üvegházban termesztik, steril környezetben, megfelelő kommunikációs stratégiákkal mázolva.

Boldog születésnapot, Al Pacino. Köszönjük, hogy egy pillanatra elhittük: a sötétségnek is lehet stílusa.