Emlékszem, amikor először vettem a kezembe a 22-es csapdáját — kamaszként, egy nyári délutánon, valahol a világ értelmének és értelmetlenségének határmezsgyéjén. Azt hittem, háborús regényt fogok olvasni. Hősöket vártam, csatát, tisztán kivehető jókat és rosszakat. Helyette Heller világába zuhantam, ahol minden szabály visszafelé működik, ahol a túlélés paradoxona egy irodai döntés következménye, és ahol a nevetés csak egy hajszálnyira van a kétségbeeséstől.

Joseph Heller nem írt sok könyvet, de amit írt, az felért egy tükröt tartó ökölcsapással. Minden egyes regényét úgy olvastam, mint egy tiltott kéziratot, amit valaki épp idő előtt kicsempészett a valóság raktárából. És minden oldalon ott bujkált az a keserű, de mélyen emberi humor, amit senki más nem tudott úgy adagolni, mint ő.

Később jött a Történt valami, a szorongás katedrálisa, ahol egy irodai középszer emberi mivolta minden lapból sikoltott.

A God Knows bizarran gyönyörű volt — Dávid király hangján szólalt meg az örökkévaló, cinikus zsidó humor, miközben minden szent szöveget lebontott a földre, emberarcúra.

A Picture This egy féktelen történelmi körhintán forgat meg minket: Heller Platónon, Rembrandton és az amerikai külpolitikán keresztül mutatja be, hogyan ismétli önmagát a történelem — abszurdan, kérlelhetetlenül, nevetségesen. Egy könyv, ami egyszerre filozófiai eszmefuttatás és kultúrkritika, miközben olyan szellemes, hogy az ember elfelejti, hogy épp tanul.

A Closing Time pedig visszavezeti az olvasót a 22-es csapdája hőseinek világába — csak most már öregen, fáradtan, elhasználtan. Egy elegikus, keserédes búcsú az álomvilágtól, ahol a túlélés már nem hősi tett, hanem kérdés: van-e még értelme valaminek, ha túl sok mindent túléltünk?

De ha egy könyvet kellene a kezembe vennem újra és újra, az a Good as Gold lenne. Ott Heller már nemcsak az abszurdot, de a karrierizmust, a kulturális identitást, a zsidó családi traumát és a politikai cinizmust is egy olyan eleggyé gyúrta, amiben nem lehet nem magunkra ismerni. Bruce Gold karaktere mintha egy görbe tükör lenne, amit magunk elé tartunk: író szeretne lenni, miniszterré válik, de közben elvész a lélek, a hang, az identitás.

Nemcsak író volt Heller, hanem korokon átnyúló látó, aki észrevette azt, amit mi többnyire csak sejtünk. Hogy a rendszer, amely körülvesz minket, nemcsak elnyom, de nevetségessé is tesz. És hogy a humor az egyetlen esélyünk az őrület ellen.

Ma van Joseph Heller születésnapja. Egy olyan íróé, aki ha élne, talán csak annyit mondana:
„Ha már úgyis mind meghalunk, legalább nevessünk előtte egy jót.”

Ha még nem olvastad, vagy ha újraolvasnád: ajánlom a Good as Gold című regényt.
Mert néha a legkeserűbb igazságokat csak úgy lehet elmondani, ha mosolyogva tesszük.