Reggel Brutus gyanúsan viselkedett. Nem rohant ki ugatva a postáshoz, és a virslis kekszét is gondosan forgatta háromszor a szájában. A feleségem ránézett, majd rám, aztán így szólt:

„Ez csak egy dolgot jelenthet. Ma valaki nagyon fontos születésnapját ünnepeljük.”

„David Suchet,” válaszoltam, mire bólintott, és feltűnés nélkül egy rózsás teáscsészét tolt elém.

„A bajszos mester!” – mondta csendesen, szinte áhítattal. „Aki képes úgy letenni egy cukortartót az asztalra, hogy attól az egész világ rendbe jön.”

És igaza volt. Suchet nemcsak Poirot volt, hanem Poirot lett. Ő volt az, aki nem eljátszotta, hanem megtestesítette a világ legtisztább agyú detektívjét – miközben egyetlen bajuszszál se rezdült rossz irányba.

Ma 79 éves. Még mindig él. Még mindig elegáns. Még mindig az egyetlen ember, aki úgy tudja kimondani azt, hogy „mon ami Hastings”, hogy a kutya is kiegyenesedik tőle a szőnyegen.

Szóval, miközben Brutus a nappaliban Poirot-módra körbeszaglássza a fotelek alját, és a feleségem szerint egy gyanús morzsa a szőnyeg széléhez vezethet, én felhúzom a legjobb papucsomat, és így szólok:

Boldog születésnapot, David Suchet!
Az elegancia, pontosság és bajuszvilágítás örök bajnoka.
A világ jobb, hogy itt van még. És még jobb, ha közben megy egy ismétlés .