Ha valaki ma született, akiről bátran kijelenthetjük, hogy már életében legenda lett, az nem más, mint Hieronymus Carl Friedrich von Münchhausen, avagy, ahogy a világ megismerte: Münchhausen Báró. Egy név, amely legalább annyira áthatja az európai kultúrát, mint a tea a porceláncsészét — és legalább annyira erős, ha túl sokáig állni hagyjuk. A báró 1720-ban született Bodenwerderben. Katonai pályafutását fiatalon kezdte meg a braunschweigi hercegi testőrségben, majd az orosz hadsereg szolgálatába állt, ahol az Oszmán Birodalom elleni hadjáratokban vett részt. Később hazatérve visszavonultan élt, és hazatérve visszavonultan élt, és történeteivel hamarosan legendává vált. Nem ő írta le őket először, de nélküle nem lettek volna. Társasági esteken mesélt — tréfásan, túlzóan, pazar modorban —, és valahol félúton járt a valóság és a képzelet között. Ott, ahol a jó történet születik.

Münchhausen nem csupán egy német kalandor és katona volt, hanem a mesélés mestere. Aki elbeszélni tudja, hogy saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból, az vagy elvesztette a kapcsolatot a gravitációval — vagy költő. A báró esetében inkább az utóbbiról lehet szó, méghozzá abból a ritka fajtából, aki nem versben, hanem szemrebbenés nélküli túlzásokban versenyez az igazsággal.

A XVIII. század vége felé, amikor a világ még lassabban forgott és a csodáknak több idejük volt történni, Münchhausen történetei szájról szájra jártak. Az emberek nem keresték bennük az igazságot — mert pontosan tudták, hogy az igazság, az csak egyike a valóság lehetséges változatainak. Ők inkább azt keresték, amit ma már alig merünk elvárni: a bájt, a képzeletet, a játékot a lehetetlennel.

Münchhausen nem hazudott. Ő elbeszélt. A kettő között különbség van, és nem is kicsi. A hazugság célja a megtévesztés, a történetmesélésé viszont az öröm. Az egyik a hatalom eszköze, a másik a szabadság gyakorlata. A hazug eltakarja a világot — a mesélő újraalkotja.

Érdekes módon mégis, a mi világunkban Münchhausen nevét egyre gyakrabban halljuk ott, ahol nem lenne szabad: politikai vitákban, pszichiátriai kórképek leírásaiban, újságcikkek széljegyzetében, ha egy választási kampány kicsit túl jól sikerül. És mostanra nemcsak a politikusok neve mellett bukkan fel gyakran Münchhausen, hanem párhuzamba állítják vele a marketingeseket, a reklámügynökségek kreatív igazgatóit, a hamis hittérítőket és a befektetési tanácsadókat is – legtöbbször úgy, hogy az összehasonlítás inkább sértő a báróra nézve, mint hízelgő az érintettekre.

Sajnálatos félreértés. Aki a választások előtt megígéri az eget, a csillagokat, vagy épp egy reklámkampányban hatalmas hozamokat, örök életet és ingyen sört ígér gondolkodás nélkül, majd utána a világosságot is eloltja, nehogy árnyék vetüljön rá — az nem Münchhausen, csak egy hétfő reggeli szereplő a politikai kabaréban vagy egy agresszív reklámblokkból kiszabadult kampányfilmben, akinek a memóriája vasárnap este lejárt. Nem az iróniát gyalázza, hanem az emlékezetet. Mert míg a báró történetei akkor is ragyognak, ha nem hisszük el őket, az efféle ígéretek még akkor is fakók, ha épp hinni próbálunk bennük.

Baron Münchhausen nem kérte, hogy elhiggyük. Csak azt, hogy hallgassuk végig, és nevessünk egy jót. Nem épített pártot, nem tartott kampánybeszédeket, nem fényezte és nem fenyegetőzött a sajtótájékoztatókon. Csak mesélt. Képzelt repülései sokkal földhözragadtabbak voltak, mint a mai közszereplők „realitásai”.

Ezért, ha legközelebb valaki, mondjuk egy mikrofon mögé beékelődött, valósággal hadilábon álló politikusra rávágja, hogy ez tiszta Münchhausen – nyugodtan helyesbítsük: nem, barátom, ez csak egy újabb politikai show, ahol a valóság statiszta – vagy már azt is kirúgták. Mert Münchhausen mesélt – a politikusból, vagy épp egy túlfeszített reklámból meg csak ömlik a szó, mint egy nyitva felejtett csapból a blődli, kontroll nélkül, ritmus nélkül, tartalom nélkül. A politikus nem mesél, csak blőd hangzavart kelt — és azt is túl sokáig. És ha netán hősként tetszeleg, legfeljebb egy olyan darab statisztája lehetne, amit még a saját propagandagépezete is kivágna az utolsó jelenetből, mert túl átlátszó lenne – vagy egyszerűen csak túl kínos.