„Hello darkness, my old friend…”

Valahogy így kezdődött. Nem a dalban – ott Paul Simon hangján, halkan és pontosan –, hanem bennem. Egy szombat reggelen, amikor nem szólt semmi. A kávéfőző is hallgatott, a telefon nem pittyegett, és nem volt ott senki, aki bármit kérdezett volna. Csak a csend. És én.
Nem volt kellemetlen ez a némaság. Inkább… szokatlanul ismerős. Mint egy régi barát, akivel évtizedek óta nem találkoztam, de most ott állt az ajtóban – nem kérdezett semmit, csak leült velem.

Ültünk, néztük egymást. Ő a maga sűrű, hangtalan nyugalmával, én meg azzal a félszeg félmosollyal, amivel az ember olyasvalakivel találkozik, akit valamikor elhanyagolt.
Mert a csendet sokáig ellenségnek hittem. A csendben hallottam meg azt, amit nem akartam: hogy nem vagyok elég, hogy lemaradok, hogy mások gyorsabban, jobban, látványosabban... A csendben nem volt taps. És ha nem tapsoltak, akkor bizonyítani kellett.

Sokáig hittem, hogy az élet mérhető: eredményekben, címekben, beérkező e-mailekben, megtett kilométerekben. Reggeltől estig valamit el kellett érni, valamit meg kellett mutatni – ha mást nem, hát azt, hogy épp elfoglalt vagyok.
És közben minden egyes nap egy újabb üzenet a világnak: „Itt vagyok! Dolgozom! Haladok!” – csak közben magamnak nem küldtem semmit. A saját postafiókomban csend volt. Üresen kongott.

Aztán jött egy reggel, amikor nem kellett már sehova rohanni. Nem volt mit bizonyítani. Mert nem vártak sehol, és én sem vártam magamtól semmit. Csak egy kávét főztem, leültem a kanapéra, és hagytam, hogy leüljön mellém valaki. A csend.
Nem ítélkezett. Nem kérdezte, mit értem el, hány követőm van, vagy mennyit dolgozom. Csak ott volt, mint egy régi dal, amit valaha nagyon értettem – aztán elfelejtettem.

A Sound of Silence most újra másként szólt. Nem a sötétségről, nem is a hallgatásról. Hanem arról, hogy mennyi minden történik a csendben. Ott nőnek a felismerések, ott emlékeznek vissza a kezek régi érintésekre, ott kezdünk el látni, amikor a világ elhalkul.

Most már tudom: a csend nem a hiány, hanem a tér. Az a tér, ahol helyet kap végre az, ami igazán fontos.
Nem akarok már minden áron elmondani mindent. Nem akarom minden reggel újra meghódítani a világot. Nem akarok minden mondattal hatni, minden gesztussal lenyűgözni.
Sőt… néha csak ülni szeretnék valakivel. Kávéval a kézben, csendben. Nézni a fényt az ablakon. És nem akarom, hogy bármi történjen. Csak hogy legyek. Hogy legyünk.

És ahogy ott ülök, néha meghallom újra azt a sort:
„And the people bowed and prayed / To the neon god they made…”
Valaha mi is hajlongtunk ezek előtt az istenek előtt – az elismerés, a státusz, az állandó kapcsolat zaja előtt. Most már tudom, hogy ezek is csak árnyékok.
A valódi dolgok nem harsányak. A valódi dolgok csendben történnek.

A csend most már nem azt jelenti, hogy nincs mit mondanom. Hanem hogy nem kell.
Mert már nincs mit bizonyítani.
És ez a szabadság legcsendesebb hangja.

🎵