BAMcsokolade.hu

Voltak idők, amikor két világrend farkasszemet nézett egymással – mozdulatlanul, de a markukban ott szorították a világ végét. Mindenki tudta, hogy ha az egyik fél véletlenül is rándul egyet, a másik nem kérdez – csak válaszol. Mégis, e két rendszer – a vasfüggönyön innen és túl – felismerte, hogy vannak határok, amelyeket nem lehet átlépni következmények nélkül.

1972 május 26-án Richard Nixon és Leonyid Brezsnyev aláírták a SALT I egyezményt. Nem született belőle örök béke, nem tette barátokká a két világot. De korlátot szabott – ideiglenesen – az interkontinentális rakéták számának, és kinyitott egy ajtót, amely mögött nem a kölcsönös megsemmisülés, hanem a józan ész állt őrt. Azt mondták: „eddig, és ne tovább.”

Én akkor még gyerek voltam. De emlékszem azokra a fekete-fehér tévéfelvételekre, a merev arcokra, a protokoll-szorításokra, ahol az államférfiak szemeiben ott vibrált a háborútól való félelem. Nem a béke iránti szeretet kötötte őket össze, hanem az, hogy pontosan tudták: mi történne, ha elveszítenék a kontrollt.

Manboxeo.hu

Aztán eljött a rendszerváltás. A falak leomlottak, nemcsak a városokban, hanem a szívekben is. Akkoriban úgy tűnt, a két világ lassan egymás felé lép. Hittük, hogy a vasfüggöny rozsdamarta szélei már csak múzeumi tárgyak lesznek, és hogy a történelmet végre nem a páncélosok, hanem a párbeszédek írják tovább. Egy darabig úgy is tűnt, ez sikerülhet.

A vörös csillag eltűnt az állami épületekről, a rakétákra szerelt rettegés mintha fakulni kezdett volna, és a szavak – az egykor titkosított, zárt ajtók mögött formált szavak – nyitott konferenciákon hangzottak el. Washington és Moszkva, ha nem is lett barát, de megtanult egymással tárgyalni. Az atomkoffer mellé odakerült a telefonvonal is – közvetlen, megbízható, emberszagú.

A remény kézzelfogható volt. Mi, kelet-európaiak – friss levegőtől megrészegülve – úgy éreztük, belépünk egy új világba. Egy olyan világba, ahol nem kell választani Kelet és Nyugat között, mert már nem lesz többé ilyen felosztás. A „mi” és az „ők” elmosódni látszott.

Elektro-nyakörvek.hu

Ma, ötvenhárom évvel később, nincs mit aláírni. Az egyezmények sorra lejártak, a New START is csak árnyéka annak, amit valaha jelentett. Oroszország már felfüggesztette részvételét, Amerika pedig egy olyan vezető kezei között sodródik, aki kiszámíthatatlan döntéseivel inkább feszültséget kelt, mintsem felelősséget vállalna. A világ más hangsúlyokat keres: a TikTok-trendek és a mémháborúk korában a gombhoz tartozó rakéta már nem része a közbeszédnek – legfeljebb egy háttérzaj a hírek végén.

Közben egy valódi háború dúl itt, Európa határán. A nukleáris erő egyik örököse éppen egy másik, szuverenitásához ragaszkodó országot akar térdre kényszeríteni. És bár a rakéták egyelőre nem hagyták el a silókat, minden újabb „gyakorlat”, minden fenyegető nyilatkozat egy lépéssel közelebb visz minket ahhoz a ponthoz, amit valaha a SALT I szelleme próbált megfékezni.

Furcsa ezt így leírni – én, aki végignéztem a kelet-európai rendszerváltást, aki hittem abban, hogy a hidegháború vége után a józan ész nyer. Hogy majd a politikusok nem a rakéták számát fogják számolni, hanem a diplomáciai lehetőségeket. Tévedtem. Vagy talán csak elfelejtettük, miért is volt szükség ezekre az egyezményekre.

A SALT I nem a barátság dokumentuma volt – hanem a félelemé. A félelemé attól, amit az ember saját maga ellen képes elkövetni. A ma embere talán túl magabiztos, túl naiv vagy túl közömbös ahhoz, hogy ezt megértse. De talán épp ezért kell ma, 2025-ben újra beszélnünk róla. Hogy emlékeztessük magunkat: nem az atom töltötte meg a világot félelemmel – hanem az ember, aki megnyomja a gombot.

És ez a gomb, most újra karnyújtásnyira van.

Bamcsokolade.hu

Ma reggel, ahogy a kávém fölött elrévedtem, eszembe jutott, hogy május 24-e van. Egy nap a sok közül, amire nem írnánk pirossal a naptárban, ha nem történt volna meg 1941-ben egy egészen különös születés a minnesotai Duluthban. Egy fiú jött világra, akinek a hangját később sokan kritizálták – de senki nem tudta elfelejteni. Egy fiú, akinek a neve ma már fogalom: Bob Dylan.

Dylan nem egyszerű zenész. Ő a hangtalan generációk szószólója volt, aki nem a legfényesebb színpadokon kezdte, hanem füstös klubokban, ahol a gitárja húrjai között megbújtak azok a kérdések, amiket sokan fel sem mertek tenni. És ő nemcsak feltette ezeket a kérdéseket, hanem válaszokat is adott – vagy legalábbis dallá gyúrta őket, hogy velünk maradjanak. A Blowin’ in the Wind nem megoldásokat kínált, hanem tükröt tartott elénk. És azóta sem volt kedvünk belenézni.

Hányan próbálták már utánozni? Hányan kapták meg a "következő Dylan" címkét – majd tűntek el a zenei történelem süllyesztőjében? Dylan viszont maradt. És közben mindig más lett. Folyton újraírta önmagát: folkból rock, rockból gospel, aztán vissza a bluesba, néha country, máskor tűz és hamu. Mint egy kaméleon, aki nem rejtőzik – hanem provokál. Még Nobel-díjat is kapott érte. Igen, irodalmi Nobel-díjat egy olyan férfi, aki a papír helyett inkább gitárt használt írógépnek.

De talán épp ezért szeretjük. Mert Dylan sosem próbált szép lenni. Őszinte volt. Nyers. Néha bántó. Néha érthetetlen. És ettől valahogy mindig igaz.

Manboxeo.hu

Ahogy 83. születésnapján visszatekintünk a munkásságára, nemcsak dalokat látunk. Látunk tüntetéseket, Vietnamot, Kennedy halálát, a polgárjogi mozgalmak suttogását és ordítását. Látunk egy férfit, aki nem akart vezér lenni – mégis azzá vált, mert a dalai ott voltak minden fontos fordulópontnál. Olyan, mint egy örök szemtanú, aki mindig egy fél lépéssel a történelem előtt járt.

És ma? 83 évesen, valahol egy poros turnébuszban vagy egy félhomályos stúdióban talán még mindig morzsolgatja a szavakat. Mert Dylan nem nyugdíjas. Ő egy örök vándor. Egy költő, aki nem akarja megmondani, mit érezz. Csak azt szeretné, hogy ne felejts el érezni.

Elektro-nyakorvek.hu

Köszönjük, Bob, hogy nem hallgattál.
Boldog születésnapot!

Május 22-ét írunk. Egy napon, amely a történelem margójára nem forradalommal, hanem ritmusokkal és rímpárokkal írt bejegyzést. 1950-ben ezen a napon született Bernard John Taupin – Anglia szívében, ott, ahol a mezők nemcsak zöldebbek, hanem a szél is úgy fúj, mintha titkos dalszövegeket suttogna – csak épp kevesen akadnak, akik képesek ezeket tollal elkapni. Bernie Taupin közéjük tartozik.

Ő nem a színpad fényében táncolt, nem a kamerák előtt mosolygott, és nem kérte, hogy őt tapsolják meg a koncertek végén. Ő ott volt a háttérben – de valójában ő volt az alap. A szó, amiből dallam lett. A sor, ami énekeltetett.

Bamcsokolade.hu

És ki más zenésítette volna meg ezeket a sorokat, mint Sir Elton John? Az ő barátságuk, alkotói kapcsolatuk olyan, mint egy jól hangolt zongora és egy életen át hűséges dalszöveg. Nemcsak munkatársak, hanem testvérek voltak a művészetben. Egyik sem működött volna igazán a másik nélkül. Amikor Elton a billentyűkhöz nyúlt, Bernie már korábban leütötte a szavakat a lelkében.

Gondolj csak bele: Your Song, Tiny Dancer, Candle in the Wind – ezek nemcsak dalok, hanem életérzések. Bernie történetei. Mindegyik mögött ott a csendes költő, aki tudta, hogyan öltöztessünk egy érzést refrénbe, és egy korszakot egyetlen versszakba.

De Taupin nemcsak dalszövegíró. Költő, képzőművész, elbeszélő – egy modern kori trubadúr, aki túlélte a rock and roll viharait, de sosem veszítette el a saját belső ritmusát.

Most, hogy 74 éves lett, nem ünnepeljük konfettivel és csinnadrattával. Ehelyett visszavonulunk egy pillanatra, és csak annyit mondunk: köszönjük. Köszönjük a szavakat, amelyeket mások mondtak ki a színpadon, de amik mindig a te tolladból születtek.

Manboxeo.hu

És ha ma este valami különlegesre vágynál – de nem bakelitre, hanem vászonra – ajánlok egy filmet. Egy történet Elton felemelkedéséről, a mélységekről, a csillogásról, de legfőképp arról, hogy egy zongorához mindig kell egy költő is:
🎬 Rocketman (2019). Nemcsak Elton John sztorija ez, hanem Bernie Taupiné is – a fiúé, aki levelet írt a jövőbe, és az válaszolt egy dallal.

🎂 Boldog születésnapot, Bernie Taupin!
A szavak mestere, a csendes társ, a háttérbe húzódó legenda.
Ma rólad is szól a refrén.

Elektro-Nyakörvek.hu

🎬 Filmajánló:
Rocketman (2019) – Egy látványos, zenés önéletrajzi film Elton John felemelkedéséről, barátságáról Bernie Taupinnal, és arról, hogy hogyan lehet valaki világsztár – de sosem egyedül. Ha még nem láttad, ma van az ideje. Ha láttad? Nézd újra, most már május 22-e szemüvegén át.

„A gazdagokról és hatalmasokról írok. Voltam már szegény is, és hidd el, az egyáltalán nem olyan szórakoztató.”
– Harold Robbins

Május 21-e van. A naptárban egy név, amit kevesen írnak pirossal, pedig a könyvespolcokon valaha ott volt mindenütt: Harold Robbins. Ha ma élne, 108 éves lenne. Nem mintha valaha is igazán öreg lett volna. Robbins nem öregedett – inkább elnyűhetetlen volt, mint egy túl sokszor olvasott ponyvaregény sarkai. Kopott, kissé ragacsos borító, belül meg minden oldalán izgalom, szex, hatalom és pénz.                                                   

Az 1950-es és 60-as évek Amerikájában Harold Robbins volt az, aki megírta a vágyainkat, mielőtt még rá mertünk volna gondolni is. Aki előbb vetkőztette le hősnőit a könyv első ötven oldalán, mint hogy a könyvesbolti eladók rájöttek volna, nem szépirodalom van a kezükben. És mégis, ott volt minden háztartásban. Titokban olvasva a vonaton, a strandon, vagy az ágyban a hálóing alá rejtve.

Mert Harold Robbins regényei nem kértek engedélyt az irodalomtörténettől. Ő nem akart költő lenni, sem filozófus. Ő eladni akart. És el is adott – több mint 750 millió példányban. Elképesztő szám. Ha minden egyes példány egy dollár lenne, akkor… nos, egy Harold Robbins-regény főhőse már el is lopta volna.

                                                                         Manboxeo.hu

Könyveiben ott volt Hollywood csillogása, a légiközlekedés és a szex hatalmi játszmái, vagy épp a forradalom és az erotika furcsa keveréke. A szereplői nem sétáltak – ők bevonultak, mint a naplementében dörmögő Jaguar V12, napszemüvegben, titkokkal és pénzzel felfegyverkezve.

Ő maga is legenda volt. Hazudott a múltjáról, a származásáról, a karrierje kezdetéről – de nem azért, hogy megtévesszen, hanem mert tudta: az élet is csak egy történet, ha jól mesélik. És Harold Robbins nagyon is tudta, hogyan kell jól mesélni.

Nem véletlen, hogy könyvei magyarul is megjelentek – csak néhány cím a polcról: A mágnás, Az álmok meghalnak, Bűn és szenvedély, Latin szerető, Piranyák, Médiakirályok. Nemcsak a történetek, a borítók is árulkodtak: itt valami fülledt, veszélyes, vonzó dolog történik.

Persze, ma sokan legyintenének rá. "Ponyva." "Tucat." "Botrányos." De ha levennénk az irodalom aranykeretes szemüvegét, és bevallanánk, mennyire szeretjük az intelligens szórakozást, a jól megírt bűnöket, a jól elhelyezett cliffhangereket – akkor újra ott lenne a helye a polcokon. Talán nem a Proustok és Kafkák mellett, de biztosan valahol a szórakozás és életigenlés zónájában.

📚 Harold Robbins ma lenne 108 éves. És bár a világ megváltozott – a könyveit már nem titokban olvassuk, hanem nosztalgiával –, az igazság maradt: a jó történetek örökek, akkor is, ha pénzről, szenvedélyről, vagy épp a saját bukásunkról szólnak.

Ma reggel, amikor rápillantottam a naptárra, egyetlen név ragyogott ki belőle – Cher. Nem volt ott más, nem is kellett. Csak ez az egy szó. Egy név, ami sokkal több, mint néhány betű egymás mellett. Egy hang, egy arc, egy stílus. Egy életérzés.

Cher nem egyszerűen egy énekesnő. Nem is csak színésznő. Nem aktivista, nem divatikon, nem popkirálynő. Ő mindez együtt, és még annál is több. Egy legenda, aki nem úgy lett azzá, hogy mások annak kiáltották ki, hanem mert úgy élt, úgy énekel, úgy alkot, hogy semmi kétség nem fér hozzá.

 Amikor először hallottam tőle valamit, még nem is tudtam, hogy ő az. Csak annyit tudtam: ez a hang valahogy belém lát. Mintha valaki kimondaná helyettem mindazt, amit én csak magamban mormolok – de ő hangosan, tisztán és félelem nélkül teszi. És miközben az évek teltek, és a világ változott körülöttünk, Cher mindig ott volt. Néha a fényben, néha az árnyékban – de mindig önmaga.

Mert neki nem kell trendeket követnie – ő maga a trend.

A hangja – egyszerre bársonyos és pengeéles. A jelenléte – nem hivalkodó, hanem megingathatatlan. És a legfontosabb: a szabadsága. Az, ahogyan önmagát vállalja, minden pillanatban. Nem azért inspirál, mert tökéletes. Hanem mert emberi, szenvedélyes, és mert nem kér elnézést azért, aki.

És ha már személyes megjegyzés… Én mindig is nagyra tartottam John Updike írásait. Az egyik kedvenc regényem tőle az Eastwicki boszorkányok volt – csípős, szatirikus, gyönyörűen dekadens. De amit igazán nem lehet feledni, az a filmadaptáció. Cher, Jack Nicholson, Susan Sarandon és Michelle Pfeiffer négyese olyan eleven energiát vitt a vászonra, hogy azóta is bármikor újranézhető mestermű. Egyfajta tökéletes vihar a nyolcvanas évek hollywoodi boszorkánykonyhájából. És benne Cher… nos, ő egyszerre volt mágikus, földöntúli és mégis teljesen emberi.

Ma, ezen a napon tehát nemcsak egy születésnapot ünneplünk. Hanem azt az embert, aki sokaknak adott erőt, bátorságot, önbizalmat – anélkül, hogy prédikált volna. Egyszerűen csak azzal, hogy volt, van, és minden bizonnyal még sokáig velünk marad.

Köszönjük, Cher. És boldog születésnapot!

Van úgy, hogy a történelem megáll egy pillanatra, körbenéz, és azt mondja: most valami egészen új kezdődik. 1881 májusában, valahol az Oszmán Birodalom szívében, egy fiú született, akinek a nevét egy egész nép fogja majd a jövővel összekötni. Mustafa volt, Kemalnak szólították, de az idő Atatürk néven jegyezte be – a Törökök Atyjaként.

Ha megemlékezünk róla, nem csupán egy tábornokra, nem csak egy politikusra gondolunk. Hanem egy olyan emberre, aki nem félt szakítani a múlttal, ha a jövő érdekei úgy kívánták. Egy férfi, aki levágatta a janicsárok árnyékát, új betűket adott a nyelvnek, a nőknek szavazati jogot, a népének pedig reményt.

Egy nemzet újrateremtése

Mustafa Kemal fiatal tisztként látta az Oszmán Birodalom hanyatlását. De nem siratta – tervezett. Átlátta, hogy az új világ nem térdepel a régi díszletek előtt. És mikor eljött az idő, 1919. május 19-én – épp ma 105 éve – partra szállt Szamsunnál. Ez volt a függetlenségi háború nyitánya. Törökország ezen a napon ünnepli az Ifjúság és Sport Napját – nem véletlenül.

Ez volt az a nap, amikor egy birodalom romjai fölött egy fiatal tiszt kimondta: „Mi leszünk azok, akik saját sorsukat írják.” Nem Isten kegyéből, nem szultáni áldással – hanem tanulással, munkával, és modern állammal.

Kalap a fejre, jog az embereknek

Atatürk nem csak hadvezér volt – újratervezte a társadalmat. A vallást elkülönítette az államtól, betiltotta a fez viselését, bevezette a latin betűs írást, és elindította az iskolahálózatot. A nők választhatóak lettek, a jogrendszer laikus alapokra került, és a parlamenti demokrácia (legalábbis formálisan) megszületett.

A férfi, aki nyugaton tanult, de keleten alkotott. Aki nyakkendőt kötött, miközben a falvakba iskolát építtetett. Aki hitt abban, hogy az iszlám világa lehet modern – ha van, aki kimondja, és van, aki meri végigvinni.

Az árnyék, amely a fényt követi

De a fénynek mindig van árnyéka. És Atatürk öröksége sem mentes az ellentmondásoktól.
Ahhoz, hogy új nemzetet építsen, időnként a saját elvei ellenében kellett cselekednie.
A demokrácia, amit meghirdetett, hosszú ideig inkább egypártrendszer volt.
A szekularizmus, amely a vallási szabadság jegyében született, olykor a vallásos emberek elnyomását jelentette.

A politikai ellenfelekkel szemben zéró toleranciát tanúsított: letartóztatások, száműzetések, néma szenvedések árán kovácsolta egységbe a sokszínű birodalom romjait. A kurd lakosság felkeléseit vérbe fojtották, és a kisebbségi kérdést – akár örményekről, akár más etnikumokról volt szó – nem a megbékélés szelleme hatotta át, hanem a nemzeti homogenitás vágya.

Atatürk megkérdőjelezhetetlen vezetővé vált – és ez nemcsak személyes karizmájának, hanem tudatosan épített kultuszának is köszönhető. A „Kemalizmus” hivatalos ideológiává vált, az ő arca és szavai ott voltak mindenhol – olykor fojtogatóan is.

Örökség ma is mozgásban

Ma, mikor Törökország identitása újra formálódik, és az iszlám konzervativizmus újra meghatározó erővé vált, Atatürk neve ismét csatatérré vált. Van, aki dicső szoborként tekint rá – mások úgy látják, túl sok minden történt az ő nevében, amit ma újra kell gondolni.

De egyvalami biztos: Mustafa Kemal Atatürk nélkül nem lenne mai Törökország. A nemzeti függetlenség, a laikus állam, az oktatási reformok – mind-mind az ő hagyatéka. Mint minden valódi történelmi alak, ő is ellentmondásos. De épp ez teszi élővé.

És május 19-én, amikor a török fiatalok zászlókat lengetnek, sportversenyeket tartanak, és emlékeznek – nem csak a múltat ünneplik. A kérdés, amit Atatürk hagyott rájuk, ma is aktuális:

„Képesek lesztek-e továbbvinni, amit elindítottam?”