Ha az irodalomnak lenne saját alvilága, ahová csak a legkülönösebb, legélesebb tollú kísértetek járnak sétálni – Mihail Bulgakov minden bizonnyal az elsők között lenne ott. Karján Margaritával, zsebében egy patikásfiola a szatíra esszenciájával.
Ma ünnepeljük születésének évfordulóját. Olyan emberét, aki életében többet küzdött a cenzúrával, mint bármelyik hőse a saját démonjaival. És ez nála nem túlzás volt, hanem mindennapi valóság: kéziratok zárolva, színdarabok betiltva, kritikák megsemmisítve – ő mégis írt tovább. Csendben, következetesen, fanyar humorral.
Az orvos, aki gyógyítani próbálta az orosz lelket
Kevesen tudják, de Bulgakov eredetileg orvos volt. És nem amolyan író-asztali, hanem vérbeli falusi orvos, aki hóviharban indult el szülést levezetni, gázlámpa fényénél műtött, és később papírra vetette tapasztalatait a „Fiatal orvos feljegyzései” című – mára már klasszikussá vált – novellafüzérben. Ezek az írások egyszerre nyersek és szívszorítóan emberiek, és meglepően aktuálisak még ma is, ha az emberi természet rejtelmeiről van szó.
De a sztetoszkópot végül tollra cserélte. Helyesen tette. Az orosz irodalom így egy új színt kapott: a fekete szatíra és groteszk mágia különös elegyét.
A rendszer abszurdja, fekete humorban áztatva
A „Diavoliáda”, vagy magyarul „Ördögi játszma” alig pár oldalas kisregény, de benne van minden, amit Bulgakov a szovjet bürokráciáról gondolt. Az eltévedt iratok, az egymást keresztbe jelölgető osztályvezetők és a kafkai hivatalnokvilág szinte nevetségesen ismerősek – még ma is, ha túl sok időt töltünk ügyfélkapus várakozással vagy nyomtatványok töltögetésével.
De talán semmi sem világít rá élesebben Bulgakov erkölcsi látleletére, mint „A kutya szíve”.
Ebben a történetben egy tudós, Filipp Filippovics Preobrazsenszkij professzor – a nevében már benne rejlik az „átalakítás” ígérete – úgy dönt, hogy emberi agyat és mirigyeket ültet be egy öreg kóbor kutyába, Sarikba. A végeredmény? Poligráf Poligrafovics Sarikov, egy durva, közönséges, hatalommániás figura, aki mindazt testesíti meg, amitől a homo sovieticus nyilvánosan borzadt – de a lelke mélyén valahogy mégiscsak imponált neki.
Bulgakov itt nemcsak a szovjet kísérletező kedvet, hanem az új társadalom „laboratóriumi” létrejöttét is kíméletlen szatírával vizsgálja – olyan pontossággal, hogy azóta sem sikerült meghaladni.
Bevallom, amikor először olvastam, rögtön felmerült bennem a kérdés: nem lehetett volna inkább fordítva? Emberből kutyát. Legalább lenne egy lény, aki feltétel nélkül hűséges, nem hazudik az önéletrajzában, és örül, ha sétálni visszük.
Nem mintha a novella ne lenne zseniális – épp ellenkezőleg. Csakhogy van egy kutyám. Egy csokoládébarna labrador. Ő nemcsak házikedvenc, hanem családtag. Egyenrangú beszélgetőtárs, olykor lelkiismeretem élő megtestesítője, máskor a legbölcsebb hallgatóság, akivel valaha dolgom volt.
És miközben olvastam, ahogy Bulgakov egy hűséges, szemetes konténerből előásott kutyát szép lassan egy emberi förmedvénnyé alakít, nem tudtam nem gondolni arra, hogy egy ilyen művelet az én Brutusommal szemben egyenesen szentségtörés volna. Etikailag vállalhatatlan csereüzlet: egy tiszta, ösztönös, őszinte jellemet lecserélni egy emberi torzóra?
Ha már karakterformálás, fordított irányban több sikerrel járnánk.
Szóval, amikor legközelebb azt hallom valakitől, hogy „olyan hűséges, mint egy kutya” – finoman elmosolyodom, és azt gondolom: Bulgakov ezt is látta. És nevetett rajta. Vagy sírt. Talán mindkettőt egyszerre.
És ha már itt tartunk: nemcsak irodalomelméleti szinten ismerem az ilyesfajta rendszerek logikáját. Volt szerencsém saját bőrömön megtapasztalni, milyen az, amikor egy hatalom új embert akar „létrehozni” – csak épp nem a jobbik ént keresi benne, hanem azt, amelyik vezényszóra ül, ugat és jelent.
Preobrazsenszkij professzor legalább kísérletezett – a történelem viszont sokszor már készre gyártott Sarikovokkal dolgozik.
A Mester, Margarita és a Sátán
A „Mester és Margarita” természetesen Bulgakov koronája. A regény, amely több idősíkon játszódik, egyszerre allegória, szerelmi történet, történelmi visszatekintés és filozófiai traktátus – mindezt egy olyan stílusban, ami egyszerre emeli az olvasót, és döbbenti meg.
Woland, a sátáni vendég Moszkvában, talán az egyik legösszetettebb „gonosz” az irodalomban: egyszerre büntet, leplez le, és mutatja meg, hogy a valódi sátán talán nem is ő – hanem az a középszer, ami kritikátlanul kiszolgál egy embertelen rendszert.
A regény sokáig csak kéziratban keringett. A szovjet cenzúra mindent elkövetett, hogy elhallgattassa. De, mint tudjuk, „a kéziratok nem égnek el” – Bulgakov leghíresebb mondata valószínűleg nemcsak a regénybeli Mesterre, hanem önmagára is vonatkozott.
Végezetül – és egy ajánlás
Én, mint író, csak tisztelettel és egyfajta irigy áhítattal tudok Bulgakovra tekinteni. Nem csupán azért, mert képes volt nevetségessé tenni a nevetségest, és fájóan pontosan megragadni a világ abszurditását – hanem mert soha nem mondott le arról, hogy az igazság valamilyen formában kimondható.
Nem hivalkodott. Nem harsogott. Csak írt. Hol nevetve, hol sírva – de mindig tükörrel a kézben.
Ha még nem olvasták tőle, akkor ma – születésének napján – „A kutya szíve” legyen az a mű, amellyel elkezdik. Nemcsak szatíra, hanem erkölcsi tükör, és egy finom, irodalmi morfondírozás arról, milyen nehéz embernek lenni – és milyen értékes kutyának maradni.
Íróként és közép-európaiként gyakran elgondolkodom azon, mit jelent ma „haladónak” lenni. Nem a politikai értelemben – hanem abban az emberi, belső késztetésben, amely új utakat keres, jobbá akar tenni valamit, amit örökül kaptunk. Ilyenkor rendre eszembe jut egy uralkodónő, aki több mint kétszázötven éve már pontosan ezt tette – és akiről talán kevesebbet beszélünk, mint kellene.
