Kevés rendező képes olyan súllyal jelen lenni a filmtörténelemben, mint Francis Ford Coppola. A neve nem csupán filmesek, hanem nézők milliói számára is egyet jelent a mesterszintű történetmeséléssel, a morális dilemmákkal és az időtálló klasszikusokkal. Ma, 2025. április 7-én a legendás rendező 86 éves, de filmjei mit sem vesztettek erejükből – sőt, talán ma aktuálisabbak, mint valaha.

Ahol a történet örök

Coppola pályafutása során olyan műveket hozott létre, amelyek újradefiniálták a mozgóképes elbeszélést. A The Godfather trilógia nemcsak egy maffiakronika, hanem generációkon átívelő hatalmi dráma. Az Apocalypse Now a háború poklát nem külső, hanem belső tájként mutatja meg. Munkásságáért számos rangos díjjal ismerték el: 5 Oscar-díj, 2 Arany Pálma, számtalan Golden Globe és BAFTA-díj áll nevéhez fűződve.

Egy kevésbé ismert, de annál fontosabb film

Ha van film, amit ma újra kell néznünk tőle, az A beszélgetés (The Conversation). Gene Hackman alakításában egy lehallgatásra specializálódott, zárkózott technikus életébe nyerünk bepillantást – és a film hamar túllép a krimi keretein. A hatalom, a felelősség és a morális következmények kérdései rémisztő pontossággal rajzolódnak ki benne. A '70-es évek Watergate-lázban égő Amerikájában született film ma, a digitális megfigyelés korában új értelmet nyer.

🎬 Nézd meg az előzetest, és döntsd el magad, mennyire aktuális:

Amikor ezeket a sorokat írtam, nem tudtam még, hogy mennyi minden fog beléjük sűrűsödni. Hogy hány történet, hány arcvonás, hány pillantás, hány megérkezés és elindulás fér bele abba a csendbe.

A Berlin–Mumbai nem útinapló a szó hagyományos értelmében. Inkább egy belső térkép. Egy személyes kísérlet arra, hogy megértsem, mi történik velünk, amikor úton vagyunk — nemcsak térben, hanem időben, érzésekben, kapcsolatokban.

Ebben a könyvben nincs nagy megfejtés. Nincsenek tanulságok, csak rezdülések, apró észrevételek, megfigyelések. És mégis: talán épp ezekben rejlik valami univerzális. Mert mindannyian visszük magunkkal a saját történeteinket, és néha egy másik hang, egy másik nézőpont tükrében értjük meg őket igazán.

Ha kíváncsi vagy arra, hogyan kapcsolódhat össze egy berlini villamos nyikorgása egy mumbai sikátor illataival — tarts velem.

📚 A könyv elérhető:

https://www.kobo.com/ww/en/ebook/berlin-mumbai-1?sId=fbdfe371-ea58-465a-afde-baafcc958f63

Vannak rendezők, akik harsányan írják be magukat a filmtörténetbe. És vannak azok, akik halkabb hangon szólnak – de mélyebbre hatolnak. Barry Levinson az utóbbiak közé tartozik. Ha valaha is ültél egy ’80-as évekbeli amerikai film előtt, és azt érezted, hogy ez most valami más – talán ő volt a háttérben. Nem kereste a reflektorfényt, de a fényképezőgép mögött mindig ott volt egy biztos kéz, egy emberi tekintet.

Az én generációm számára Levinson neve egyet jelentett azzal, hogy a film nemcsak szórakoztatás – hanem tükör is. A Rain Man, ez a csendes remekmű 1988-ból, nem robbant be a vászonra. Inkább beszivárgott a néző szívébe. Egy testvérpár története – Tom Cruise mint a dühös, öntelt üzletember, és Dustin Hoffman mint az autista báty, aki egy külön világban él. És közben mégis közel kerülnek egymáshoz. Mi pedig – nézőként – hozzájuk.

Levinson ezzel a filmmel megkapta az Oscar-díjat a legjobb rendezőként. A film maga is elnyerte a legjobb film díját. De a díjak csak külsőségek. A valódi elismerés az, hogy ma is beszélünk róla. Hogy nem tudunk elmenni mellette.

És ez csak egy a sok közül. Ott volt Good Morning, Vietnam, ahol Robin Williams szó szerint életet lehelt az éterbe. Ott volt a Wag the Dog, ahol a politika és a manipuláció szinte fájdalmasan pontos szatírája tárult elénk. Vagy a Sleepers, amely nem engedte, hogy a lelkiismeretünk nyugodtan aludjon.

Ami közös ezekben a filmekben, az a finomság. A rendező, aki nem rángatja a nézőt, hanem kézen fogja – és csak annyit mond: „nézd meg újra az embereket”. Humorral, fájdalommal, emberi hibákkal és esendőséggel. Ez Levinson világa. És talán ezért érezzük olyan ismerősnek.

Pályafutása során több mint húsz jelentős díjat nyert – BAFTA, Golden Globe, Berlinale Ezüst Medve. De ezek már csak adatok. Mert amit az ember magával visz egy-egy Levinson-film után, az valami sokkal személyesebb: egy hangulat, egy gondolat, egy felismerés.

A Rain Man forgatásán Dustin Hoffman három hét után ki akart szállni. Nem találta a karaktert, nem bízott magában. Barry Levinson azonban hitt benne. Nem kiabált, nem győzködött – csak bólintott. És talán ez a csendes bizalom volt az, ami végül Oscar-díjhoz vezetett.

Ma, 83 évesen Barry Levinson még mindig köztünk van. És bár csak mellékesen említem, mert nem ez a lényeg – ma van a születésnapja.

De az ünneplés nem a torta. Az ünneplés az, ha ma este leülünk, és megnézünk egy filmet tőle. Mondjuk pont azt a filmet, ami annyi mindent elmond rólunk, az emberi kapcsolatokról, és arról, hogyan tanulunk meg újra érezni.

🎬 Vasárnap esti ajánló: Esőember (Rain Man, 1988)
Egy testvérpár utazása a pénztől a szeretetig.
Egy film, amely lassan, de biztosan beférkőzik a szívedbe.

🎥 Magyar nyelvű előzetes itt:

Ma, szombat reggel történt, amikor kávéval a kezemben, kissé még álmosan görgettem végig a híreket. A megszokott világzaj: konfliktusok, árfolyamok, természeti csapások, politikusok. És aztán, ott volt ő. Megint.

Donald Trump, az ember, akit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni – és talán éppen ez a legnagyobb baja a világnak. Másodszor is visszatért az Ovális Irodába, és bár sokan még mindig abban bíznak, hogy ez csak egy furcsa, átmeneti korszak, én azon kaptam magam, hogy valami egészen másféle érzés ül meg bennem: egyfajta csendes, hűvös aggodalom. Nem a látványos típus, inkább az a fajta, amit az ember akkor érez, amikor egy tükör túl sokáig néz vissza rá – és egyszer csak pislog.

Trump újra hatalmon van. Három hónapja. Nem három év, három hónap – és már most több kárt okozott, mint amit néhány természeti csapás egyesített erővel képes lett volna. A kereskedelmi világrend átrajzolását Excel-táblázatok alapján végzi, mintha egy családi bolt kasszazárása volna az Egyesült Államok külpolitikája.

A módszere lenyűgözően egyszerű: ha egy ország többet exportál az USA-ba, mint amennyit importál, az „tisztességtelen”. A különbséget százalékban kifejezi, majd megfelezi – és az így kapott szám lesz a vámkulcs. Vietnam? 46%. Európa? 20%. A jeges-szigetek fókákkal és pingvinekkel? 50%, mert az arány úgy jött ki. Oroszország? Az kimaradt. Talán véletlenül. Vagy sem.

És miközben a világsajtó próbálja dekódolni ezt a logikát, én azon gondolkodtam, vajon hány ember hiszi el, hogy ez rendben van? Hányan ülnek most is kényelmesen a fotelban, és mondják azt, hogy „legalább valamit csinál”? Hányan cserélték már fel a gondolkodást lojalitásra, a kételyt biztonságérzetre, a valóságot szlogenre?

Ez az ember nem pusztán politikus. Ő jelenség. Egy önimádó ciklon, aki nemcsak kormányozni akar, hanem uralni – az információt, a narratívát, a jelent és a jövőt. Nap mint nap áll a tükör előtt, nem azért, hogy lássa magát, hanem hogy csodálja.

És nem egyedül teszi ezt. Mellette ott sorakozik egy gondosan összeválogatott csapat: reality show-harcosok, családtagok, ismerősök, akiknek a hozzáértése legfeljebb a hűség mércéjével mérhető. Egy udvar, ahol a suttogott hűség többet ér, mint a kimondott igazság.

Az Egyesült Államok alkotmánya jelenleg még akadályt jelent a harmadik elnöki ciklusnak. De vajon meddig? A történelem nem egyszer mutatta meg, hogy a jog nem erő, csak lehetőség. És ha az emberek elegendő ideig hisznek egy történetben, a valóság hajlamos igazodni hozzá.

Azt hisszük, a demokrácia örök. Pedig valójában törékeny. Olyan, mint az üveg: áttetsző, de ha elég sokáig feszítik, előbb reped, aztán törik. És nem mindig hangos roppanással – néha csak egy finom reccsenés hallatszik, amit sokan meg sem hallanak.

Közben Kanada kihátrál. Európa bizonytalan. A világ figyel, de nem mozdul. És mi, innen, e kis földrészről nézve, egyre inkább érezzük: valami nem stimmel.

A józan ész halála nem drámai esemény. Nincsenek hozzá trombiták, könnyek vagy gyászzene. Nem történik meg egyetlen pillanatban. Inkább lassú elszivárgás – hétről hétre, hónapról hónapra. A képernyő közvetíti, és mi csak nézzük. Egyre tompábban, egyre közömbösebben. A hatalom parádézik, a nép csendes.

Én csak ültem az ablak mellett, a kávém kihűlt. Odakint lassan világosodott. A madarak elkezdtek csicseregni. Egy új nap indult. A hírek mennek tovább. A műsor folytatódik. Élő adásban.

Vannak történetek, amik nem csupán inspirálnak – hanem erőt adnak. Robert Downey Jr. élete pontosan ilyen. Egy ember, aki többször is elesett, de mindig felállt. Aki ma, április 4-én 60 éves lett – és a világ ma nemcsak a Vasembert ünnepli, hanem azt a férfit, aki megmutatta, hogy újrakezdeni mindig lehet.

A felemelkedés – majd a zuhanás

Downey fiatalon lett filmsztár. Már a '80-as évek végén is felfigyeltek rá, de az igazi áttörés az 1992-es Chaplin című film volt, ahol nemcsak eljátszotta Charlie Chaplint – ővé vált. Ezért az alakításért Oscar-díjra jelölték, és sokan egy új filmtörténeti óriást láttak benne.

Aztán jött a mélypont.

Drogfüggőség, letartóztatások, elvonók, kihagyott lehetőségek. Hollywood, ami egykor imádta, most elfordult tőle. És ahogy sokan mondták akkoriban: „Ennek a srácnak vége.”

A Vasember visszatér

2008-ban aztán valami történt. Robert Downey Jr. visszatért a mozivászonra, és újraírta a saját történetét. A Vasember című film nemcsak a Marvel-univerzumot indította el, hanem egy új korszakot is az ő életében. Nemcsak visszatért, hanem példaképpé vált.

2024-ben végül Oscar-díjat is nyert az Oppenheimer című filmben nyújtott alakításáért – és ezzel bezárult egy kör. Vagy inkább újra kinyílt egy kapu.

Egy emberi gesztus, ami sokat elmond

Egyik kedvenc történetem vele kapcsolatban az, amikor egy rajongója nagymamáját felhívta telefonon, csak hogy boldog születésnapot kívánjon. Nem PR-fogás volt, nem nyilvános akció – csak egy kedves, őszinte gesztus. Talán pont ezért olyan szerethető. Mert ember maradt.

Amit tanulhatunk tőle

• Az újrakezdés nem kudarc, hanem erő.

• Az esés nem végállomás – hanem átmenet.

• A hiba nem szégyen – hanem lehetőség.

Downey Jr. története nemcsak egy hollywoodi forgatókönyv. Ez egy valós példája annak, hogyan lehet újra felépíteni az életet. Fájdalommal, humorral, méltósággal.

🎬 Filmajánló – amikor a színész valódi mélységeket mutat

Ha ma este megnéznél tőle valamit, felejtsd el a páncélt, a robbanásokat és a CGI-t. Nézd meg azt a filmet, amiben a legsebezhetőbb és legemberibb oldalát mutatja:

👉 Chaplin (1992)

Robert Downey Jr. ebben a filmben valódi zsenialitást mutat. Nemcsak technikailag bravúros, de érzelmileg is felemelő. Egy rendkívüli ember életét játssza el, minden humorával, tragédiájával, mélységével.

📽️ Előzetes angolul megtekinthető itt:

Zárásként

Boldog születésnapot, Robert Downey Jr.!
Köszönjük, hogy megmutattad: bárhonnan vissza lehet térni.
És talán ez a legfontosabb szereped – amit nem a vásznon, hanem az életben játszol.

Szerzői megjegyzés

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg másokkal is – és ha van olyan ember az életedben, aki küzd, ne felejts el neki emlékeztetőt küldeni: még nincs vége. Sosem késő újrakezdeni.

Ez az idézet régóta visszhangzik bennem. Talán mert én is láttam, ahogy egy világ kifordul önmagából, és ahogy emberek – barátok, szerelmek, ismerősök – próbálják megtalálni benne a saját helyüket.
A novella, amelyet most ajánlok, erről a határhelyzetről szól. Külső és belső határokról, amelyek nemcsak országokat választanak el egymástól, hanem múltat a jövőtől, hűséget a tisztánlátástól, illúziókat az ébredéstől.

„A határ” című novellám egy utazás története Moszkvából Kijevbe – de valójában egy belső utazásé is. Találkozásokkal, elengedésekkel, ki nem mondott kérdésekkel.
Mi történik, amikor a történelem a vonat ablakából néz vissza ránk? És mit felelünk, amikor végül nekünk szegezik a kérdést: „Melyik oldalra állsz?”

Ez a történet azoknak szól, akik érzik, hogy újra korlátok épülnek körénk – csendben, udvariasan, „az érzékenység jegyében”. Akik hisznek abban, hogy van ereje a kimondott szónak. Akik tudják, hogy a hallgatás is döntés.

📖 A novella elérhető a Kobo-n, e-könyv formában:
👉 https://www.kobo.com/us/en/ebook/a-hatar-1?sId=e3be0550-de4e-4812-8e30-7f4a544778b2

A kultúra mindig is tükröt tartott az emberiség elé – megmutatta, miben hiszünk, mire vágyunk, hogyan látjuk önmagunkat és a világot. A digitális forradalom azonban alapjaiban változtatta meg ezt a tükröt. A közösségi média térhódításával mintha elmosódtak volna azok a határok, amelyek korábban elválasztották az értéket a pillanatnyi figyelemfelkeltéstől.

Ma már nem a mélység, a gondolatébresztés vagy az esztétikai igényesség számít, hanem az, ami gyors, könnyen fogyasztható és minél látványosabb. A YouTube, TikTok, Instagram és hasonló platformok a figyelemgazdaság logikája szerint működnek – aki feltűnőbb, az több lájkot, több nézőt kap, függetlenül attól, mit is mond vagy mutat valójában.

Az igénytelenség diadala

Nem a tartalom minősége, hanem a mennyisége és a tempó a mérce. A rövid videók és reels-ek világában elég pár másodperc ahhoz, hogy elnyerjék vagy elveszítsék a néző figyelmét. A gyors fogyasztás nem kedvez a gondolatoknak, a lassú kibontakozásnak vagy az árnyalt mondanivalónak. Így lesz az igénytelenség nemcsak elnézett, hanem sikeres.

Sok tartalom nem szól másról, csak arról, ki mit evett, mit vásárolt, vagy milyen apró-cseprő problémája volt aznap. Ezek nem feltétlenül ártalmasak – de hosszú távon kiüresítenek. Nem inspirálnak, nem adnak útravalót, nem mélyítenek el bennünk semmit – csak kitöltik az időt.

Az önmutogatás kultusza

Az egyik legszembetűnőbb jelenség az önmutogatás. Nem új dolog – az emberek mindig is szerettek mesélni magukról. De a közösségi média ezt új szintre emelte: sokszor már nem az számít, mit üzenünk, hanem az, hogyan nézünk ki közben. A lájkok, követők és megosztások világa torzítja a valóságot: csak azt látjuk, amit mások mutatni akarnak – egy idealizált, sokszor hamis képet.

Fiatalok ezrei mérik magukat ezekhez a képekhez – és érzik magukat kevésbé értékesnek. Az irreális elvárások, az állandó összehasonlítás nemcsak önbizalomhiányhoz, de szorongáshoz és depresszióhoz is vezethet.

Az üresség és a céltalanság hatalma

A trendek világa gyorsan pörög: új kihívások, új divatok jönnek és mennek, de sokszor minden cél és üzenet nélkül. A tartalomgyártók gyakran nem azért vesznek részt ezekben, mert azonosulni tudnának velük, hanem mert félnek lemaradni. Félnek elveszíteni a követőiket, a figyelmet – és végső soron az önértékelésüket.

Ez a céltalanság nemcsak a tartalmakban, de a készítőik életében is megjelenik. Ha minden napod értelmét a kattintások adják, könnyen elveszítheted azt, ami igazán fontos: a személyes fejlődést, az őszinte kapcsolatokat, az értelmes célokat.

Van-e kiút?

Igen. A közösségi média nem eleve rossz. Eszköz – aminek az értéke attól függ, mire használjuk. Lehetőség is arra, hogy értékes, inspiráló tartalmakat juttassunk el emberek millióihoz. Az igényesség, a gondolat, a tartalom nem tűnt el – csak háttérbe szorult.

A tartalomgyártóknak – és a nézőknek is – felelősségük van. Nem elég a figyelemért futni: számít, mit közvetítünk. A nézőknek is érdemes tudatosabbnak lenniük: nem minden igaz, amit látunk, és nem minden fontos, ami népszerű.

A kultúra válsága, amit ma látunk, valójában egy mélyebb társadalmi válság tükre. Ha az igénytelenség és önmutogatás veszi át a helyét a tartalomnak, a mélységnek, akkor a társadalom is szegényebb lesz. De ha újra teret adunk a gondolatnak, a kérdésfeltevésnek, az őszinte megosztásnak, akkor a kultúra ismét valódi értéket közvetíthet – és méltó maradhat ahhoz, amit valaha jelentett.

Ma lenne Milan Kundera születésnapja. És furcsa módon épp ma ajánlom neked azt a novellát, amelynek megírására talán épp az ő szavai adtak bátorságot.

A Bársony nem hangos regény, nem harsány visszaemlékezés. Inkább egy csendes forradalom belülről – egy történet, amely a rendszerváltás előtti Moszkvában játszódik, diákéletről, barátságról, vonzalomról, választásokról – és arról, hogyan bomlanak le a láthatatlan falak az emberek között.

Kundera A lét elviselhetetlen könnyedsége című regényét még diákként olvastam, Moszkvában, egy Druzsba nevű orosz könyvesboltban találtam rá – magyarul. Tiltott szerző volt akkoriban, de valahogy átcsúszott a cenzúrán (talán egy különösen irodalompárti napon). A könyv akkor úgy talált rám, mint egy régen várt gondolat, amit valaki helyettem fogalmazott meg. És nem eresztett.

A Bársony szereplői – Alex, Natalie, Hanna és Nadja – ugyanúgy útkeresők, mint Kundera hősei, csak más díszletek között. Tomas, Tereza és Sabina kérdései más néven, de itt is visszhangoznak: mit jelent szabadnak lenni? Hol van a határ szerelem és választás, félelem és bátorság között?

Ez a novella az én válaszom egy korszakra – és egy belső állapotra. Egy hangulat, egy emlék, egy gondolat, amely lassan, de biztosan új irányba fordítja az ember életét.

📖 Ha szereted a finoman szőtt történeteket, amelyek nem kiabálnak, csak maradnak – akkor a Bársony neked szól.

Kundera ma született. Ez a könyv az én köszönő levelem neki.

👉 Olvasd el a novellát itt:
🔗https://www.kobo.com/ww/en/ebook/barsony 

Ma született. De Milan Kundera nem csupán egy dátum a naptárban. Ő a közép-európai gondolkodás egyik legmarkánsabb hangja volt – egy író, aki nem félt kimondani a kimondhatatlant: hogy az élet egyszerre nevetséges és fájdalmas, könnyed és elviselhetetlen.

1929-ben született Csehszlovákiában, és egy olyan század szemtanúja lett, amelynek sebei ma is bennünk élnek. A kommunista rendszerrel való szembefordulása után Franciaországba emigrált, ott folytatta munkásságát – de minden sorában ott lüktetett Közép-Európa melankóliája, iróniája, sorsa.

📘 A tréfa – egy politikai rendszer árnyékában elhangzott vicc tragikus következményei
📕 A nevetés és felejtés könyve – történelmi emlékezet és személyes veszteségek
📗 Halhatatlanság – az emberi vágy a nyomot hagyásra
📙 Lassúság, Azonosítás, Tudatlanság – csendes, filozofikus remekművek

És persze ott van az a könyv, amely talán a legtöbbünk életében nyomot hagyott: A lét elviselhetetlen könnyedsége.

Ez a regény több mint egy szerelmi történet. Több mint politika, több mint filozófia. Egy tükör, amit ha elénk tartanak, nem biztos, hogy látni akarjuk, amit benne látunk.
Én huszonévesen olvastam először. Azt éreztem, mintha valaki csendesen megfogalmazta volna bennem a kérdéseket, amiket addig nem mertem kimondani. Ma is bennem él.

És nemcsak bennem. A könyvei, a gondolkodásmódja, a mondatai mélyen inspiráltak engem is íróként. Segítettek megérteni, hogyan lehet az egyéni sorsokat a történelemhez kapcsolni – úgy, hogy közben a szavak mégis személyesek maradnak. Ő tanított meg arra, hogy az irónia nem cinizmus, hanem túlélés.

Ha még nem olvastad, vagy ha úgy érzed, eljött az idő újra elővenni – csak ajánlani tudom.

📖 Adj magadnak egy délutánt. Ne válaszokat várj, hanem visszhangokat.

🔗 A könyv elérhető itt:
👉 https://www.libri.hu/konyv/milan_kundera.a-let-elviselhetetlen-konnyusege.html 
📚💫🕊️

„Hitler láthatóan nem képes ellenállni annak, hogy az erőszak eszközeihez nyúljon. De nincs jogunk figyelmen kívül hagyni nézeteinek veszélyes népszerűségét.”
– 1924. április 1., a müncheni népbíróság ítéletéből

Tavasz volt, 1924. április 1-jén. A világ úgy tűnt, halad tovább a maga útján. A világháború sebei még nem gyógyultak be, de már kezdtek hegesedni. München utcáin az emberek munkába siettek, kávét ittak, beszélgettek. És közben, egy tárgyalóteremben ítélet született. Egy férfit öt év börtönre ítéltek, aki néhány hónappal korábban megpróbálta megbuktatni a bajor kormányt. A puccs megbukott, az illető – egy bizonyos Adolf Hitler – rács mögé került.

Sokan megkönnyebbültek. A közvélemény, a sajtó, a politikai elit egy része úgy vélte: ennyi volt. Egy zavaros fejű, dühös szónok, akinek nem sikerült a nagy dobása, most eltűnik a süllyesztőben.

De a történelem nem a látványos bukásokból tanul – hanem abból, amit nem veszünk elég komolyan.

Hitler nem maradt öt évig börtönben. Mindössze kilenc hónapig raboskodott, méghozzá kényelmes körülmények között. Ebben az időszakban nemcsak pihent, hanem dolgozott. Megírta a Mein Kampf-ot, egy könyvet, ami egyszerre önéletrajz, politikai program és ideológiai kiáltvány volt. Egy könyvet, amiben világosan leírta, mit akar. És hogyan.

A legtöbben akkor is csak legyintettek. Túl szélsőséges, túl bizarr, túl komolytalan. Nem kell tőle tartani. Aztán tíz év múlva ő lett Németország kancellárja. Húsz év múlva Európa romokban hevert.

És ma? Mit tanultunk ebből?

Ma nem egy börtöncellában írják a szélsőségek új tankönyveit. Nem kézzel, nem füzetlapokon. Ma ezek a gondolatok digitálisan születnek – videókban, posztokban, kommentekben, hírlevélben, influenszerek „csak vélemény” álcájába csomagolva. És sokszor ugyanolyan könnyen legyintünk rájuk, mint egykor a Mein Kampf-ra.

A történelem nem ismétli önmagát, de gyakran rímel. Nem ugyanazok az arcok, nem ugyanazok a zászlók – de ugyanaz a séma. Egyszerű válaszok bonyolult problémákra. Bűnbakkeresés. Erő kultusza. Aki pedig figyelmeztet, azt túlérzékenynek, paranoiásnak, „politikailag korrektnek” nevezik.

Pedig a demokrácia nem magától értetődő. A józan ész nem örök garancia. Ezeket nem elég örökölni – őrizni is kell. És ez nemcsak a politikusok dolga. Ez a mi dolgunk. Mindenkinek, aki olvas, gondolkodik, kérdez, beszélget. Aki hajlandó észrevenni, ha egy hang túl hangos lesz – vagy épp túl népszerű.

Április 1. lehetne csak egy újabb nap a naptárban. De lehet mementó is. Egy emlékeztető arra, hogy nem minden fordulat zajos. Néha a legnagyobb változások csendben kezdődnek. Egy ítéletben. Egy könyvben. Egy posztban.

És talán most is, épp ezekben a pillanatokban, írja valaki a saját Mein Kampf-ját – és mi döntjük el, figyelünk-e rá időben.