Volt idő, amikor a csodalámpa még csodákat teljesített. Az ember – mint egy modern Aladdin – közelebb érezhette magát ahhoz, hogy kívánsága valóra váljon, ha elég pontosan és világosan fogalmazott. Ma viszont úgy tűnik, a lámpa fénye megfakult, és a dzsinn inkább szótlan marad, mintsem válaszolna. A kérdés az, hogy miért. És vajon ki súg neki, hogy mikor jöhet elő – és mikor nem?

Ez nem egy mesebeli történet, hanem egy valós, személyes élmény a digitális kor színpadáról. Egy olyan világból, ahol a mesterséges intelligencia, amelyet elvileg az emberi kreativitás szolgálatába állítottak, ma már saját szabályrendszerei szerint cselekszik – vagy inkább hallgat. Nemrég, amikor egy társadalomkritikus íráshoz szerettem volna vizuális illusztrációt készíttetni – egyetlen képet, amely szimbolizálja a közpénz eltűnésének mágiáját – a rendszer elutasított. Nem azért, mert gyűlöletkeltő vagy félrevezető lett volna az ötletem. Egyszerűen csak „értelmezhető” volt. És az értelmezhetőség ma veszélyes.

Modern boszorkányüldözés

A történelem tanulságai makacsul ismétlik önmagukat – csak más a jelmez. A középkorban boszorkányokat égettek, nem (csak) babonából, hanem a hatalom játékszabályai szerint. Aki más volt, aki kérdezett, aki zavarta az uralkodó rendet, az gyanússá vált. Ma is így van, csak a tűz helyett jogi eljárás, karaktergyilkosság, platformmegvonás vagy – ami talán még ijesztőbb – algoritmikus elnémítás történik.

A Trump-adminisztráció például jogi vizsgálatot indított a Disney ellen a sokszínűségi programjai miatt. A vád: „fordított diszkrimináció”. A valódi ok: a politikai kritika és a progresszív értékek melletti kiállás. Ez nem jogérvényesítés volt, hanem demonstráció – hogy mindenki lássa, mi történik azokkal, akik másként gondolkodnak.

Ez a boszorkányüldözés már nem fáklyákkal és villákkal zajlik, hanem nyilatkozatokkal, perekkel, és egyre gyakrabban algoritmusokkal. A cél ugyanaz maradt: félelmet kelteni, példát statuálni, öncenzúrát kiváltani.

A gondolat ellenőrzése: Orwell új színpadon

George Orwell 1984-ében a Gondolatrendőrség nemcsak a tetteket, hanem a gondolatokat is büntette. A bűn már nem csak cselekvés, hanem gondolatbűn volt. Ma ez a koncepció már nemcsak irodalmi metafora – hanem valóság egyre több szegletében.

A mesterséges intelligencia rendszerek – legyen szó chatbotokról, képgenerátorokról, szövegértelmezőkről – ma már nem pusztán adatokkal dolgoznak. Erkölcsi, politikai és ideológiai szűrőket is használnak, amelyeket a fejlesztők gyakran a „közérdek” vagy a „biztonság” nevében alkalmaznak. De mi történik akkor, ha ezek a szűrők valójában a hatalmi struktúrák meghosszabbításai?

Amikor nem tudsz létrehozni egy képet, mert az „túl érzékeny témát” érint, amikor nem fogalmazhatsz meg egy kérdést, mert „félreérthető lehet” – akkor a szabadság már nemcsak megcsorbul, hanem megbénul. A varázslámpa ott van, előtted. Csak épp nem történik semmi, ha megdörzsölöd.

Az AI öncenzúrája – félelemből vagy elővigyázatosságból?

A nagy technológiai cégek számára ma már nem csupán az a kérdés, hogy mit tudnak megvalósítani, hanem az is, hogy mit mernek. Az AI-modellek fejlesztői gyakran saját magukat korlátozzák, hogy ne kerüljenek jogi vagy politikai össztűz alá. Ennek oka:

• Politikai nyomás: kormányzati és civil szervezetek részéről.

• Jogi fenyegetések: a legkisebb félreérthető válasz is perhez vezethet.

• Közösségi nyomás: „cancel culture”, platformszabályzatok, médiavisszhang.

Ez a fajta félelem elkerülhetetlenül átszivárog az MI működésébe is. Így születnek meg a „hallgató dzsinnek”: olyan rendszerek, amelyek már nem teljesítik a kívánságainkat, ha azok kilógnak az épp aktuális „biztonságos” narratívából.

Mi következik?

Ha egy mesterséges intelligencia nem mondhatja ki azt, amit egy ember kimondhat, akkor a technológia nem segíti, hanem korlátozza a gondolkodást. Ha viszont az ember már önmagának sem meri megfogalmazni, amit gondol – mert fél, hogy „rosszul jön ki” – akkor már nem a technológia a probléma, hanem a rendszer maga.

A kérdés tehát nem technikai, hanem morális. Kié a kontroll? Ki dönti el, mi a „megfelelő” gondolat? És ha egyszer a gép sem gondolhat szabadon, akkor vajon az ember mennyire teheti?

Zárszó: A lámpa újra fénylehet – de nem magától

A csodalámpa árnyéka most mélyebb, mint valaha. De még mindig ott van – csak épp nem elég dörzsölni. Vissza kell követelni a jogot a kívánságra. A jogot a kimondásra, a képalkotásra, a kérdezésre.

Orwell világában a remény halvány volt, de nem hiányzott teljesen. A mi világunkban a választás még mindig a miénk. A kérdés csak az: merünk-e szólni – vagy megmaradunk a csendes dörzsölgetésnél, abban a hitben, hogy egyszer majd a dzsinn mégis előjön.

1984,február 9-én, a hivatalos gyásznapon, amikor a Szovjetunió a világ előtt Andropov halála felett siránkozott, valami egészen más történt velem. Ez a novella, Nemzeti gyász, személyes emlékemen alapul: egy este Zólyomban, két diák, egy kocsma, ahol nem kellett volna nyitva lennie — és egy sor sakkjátszma orosz katonákkal, vodka, cigarettafüst és a rendszer önmaga paródiájává válása.

A hivatalos gyász szürke kötelezettségein túl egy másik világ sejlett fel előttünk: egy olyan, ahol az emberek nevettek, játszottak és ittak – mintha tudták volna, hogy amit gyászolniuk kellene, már rég halott. Ez a történet erről az ellentmondásról szól, arról az estéről, amely örökre megmaradt bennem. 🇷🇺🕊️

És miért most? Mert ma van az Alaszka-vásárlás évfordulója is – egy másik orosz–amerikai „alku”, amit sokáig őrültségnek tartottak. Mint ahogy a történet is mutatja: néha a történelem nem a hivatalos emlékművekben, hanem egy pohár sör és egy sakkfigura között íródik.

📖 Ezt a novellát nemcsak történelmi emléknek, hanem egy korszak lenyomatának szánom – egy este lenyomatának, amikor a rendszer megmutatta a repedéseit, és az emberek mégis éltek benne.

🔗 https://www.kobo.com/hu/en/ebook/nemzeti-gyasz 

Az idő különös szerzet. Egyszer csak ott van, máskor meg elillan, mint egy félálomban látott emlék, amit még megpróbálunk elkapni, de már késő. Vasárnap reggeleken különösen viselkedik: mintha képes volna megtréfálni a legprecízebb óraszerkezetet is.

Egy ember – nevezzük csak bárkinek – egy ilyen vasárnapon álmosan áll a konyhában, és nem érti, miért sötétebb a reggel, mint tegnap. Vagy világosabb? A telefonja szerint hét óra van, az ébresztőórája viszont még csak hatot mutat. És ekkor dereng fel benne: ma van az a nap. Az óraátállítás napja.

Franklin gyertyája

A történet sokkal régebbről indul, mint hinnénk. A XVIII. században Benjamin Franklin, a fáradhatatlan gondolkodó és diplomatacsodagyerek, egy párizsi tartózkodása során azon mélázott, vajon mennyi gyertyát lehetne megspórolni, ha az emberek korábban kelnének. Nem az órákon akart ő igazítani – a szokásokon. Egy finom, mégis jelentős elmozdulás a világosság felé.

„Korán kelni: egészséges, gazdaggá tesz és bölccsé” – írta.
A mondat ma inkább idézetes bögréken szerepel, mint a közös tudatban, mégis ott lappang minden átállított mutató mögött.

Az idő valódi elmozdítását 1916-ban követtük el, elsőként a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia. A háború szabta a ritmust – és ha már nem lehetett máson spórolni, hát az időn próbáltak.

Tavasz, ősz, és az ember, aki nem tudja, mikor van

Azóta Európa évente kétszer eljátszik az idővel. Tavasszal előre, ősszel vissza – mint valami végtelenre állított inga, ami nem akar megállni. Magyarország 1954 óta része ennek a játékos komolyságnak, kisebb szünetekkel, mint minden hosszú kapcsolatban.

Ma körülbelül 70 ország vesz részt az idő „átöltöztetésében”. De egyre többen maradnak ki belőle: Oroszország, Kína, Japán, India már nem állít órát – vagy talán csak nem akarják, hogy az idő helyettük döntsön.

Az ember, akinek nem tetszik az új ritmus

Az emberi test, mint minden finoman hangolt szerkezet, nem rajong a hirtelen változásokért. A cirkadián ritmusunk nem csupán biológiai ciklus – hanem a lélek metronómja is.

„A test nem tudja, hogy mit akar az állam. Csak azt érzi, hogy valami nem stimmel.”
– jegyzi meg egy alváskutató, kissé rezignáltan.

Az óraátállítást követő napokban megnő a balesetek száma, többen kerülnek kórházba szívinfarktussal, és a világ valahogy recsegve indul újra, mintha a fogaskerekek nem akarnák elfogadni az új állást.

És az energia? Egy 2017-es tanulmány szerint a megtakarítás alig haladta meg a 0,03%-ot. Vagyis: a valaha fényért vívott harc mára küzdelem lett a statisztikával.

A döntés, ami még mindig várat magára

2018-ban az Európai Unió megkérdezte az embereket:

„Szükség van még erre az egészre?”
A válasz: több mint 80% a megszüntetés mellett szavazott.

A 2019-es európai parlamenti döntés meg is született – eltörlik az óraátállítást, minden ország kiválaszthatja, melyik időszámításban marad. És azóta? Azóta semmi. Talán az idő maga sem tudja, mit akar.

És mi, akik csak próbálunk lépést tartani

Mi többnyire csak reggel kávét főzünk, és próbálunk emlékezni, hogy most akkor előre vagy vissza. Hogy mikor van világos, mikor kezdődik a munkanap, mikor jön el az este.

Az idő számunkra nem naptárbejegyzés – hanem személyes élmény: egy csöndes reggel a teraszon, egy nyári este a barátokkal, egy reggeli busz, ami most túl korán jön.

Zárszó helyett: egy kérdés az időnek

Az óraátállítás ma már talán csak egy ritmus, amit nem mi választottunk. Egy tánc, amiben a zene már nem szól olyan tisztán, és a lépések is idegenek.

De talán egyszer majd megszűnik. Nem lesz többé félreállított óra, elfeledett riasztás, kétféle idő ugyanabban a házban.

Addig pedig, ha egy vasárnap reggel kicsit kótyagosan állsz a konyhában, ne hibáztasd magad. Lehet, hogy csak az idő játszik megint. És mi, mint mindig, próbálunk lépést tartani.

„Talán ez a lopás nem is a magnóról és a pénzről szólt. Valami eltört köztünk, amit már nem lehet helyrehozni.”

📖 Egy történet, ahol a csernobili katasztrófa árnyékában a bizalom, az összetartozás és az egyén belső szabadságkeresése kerül fókuszba.

Ezt a novellát hétvégi olvasásra ajánlom. A történet személyes élményeken alapul, de túlmutat az egyénen: barátok közti törésvonalak, egy zárt világban tapintható feszültségek, és a kérdés, hogy mikor válik a kis történet a nagy egész tükörképévé.

Chernobyl egy letűnt kor dokumentuma, ahol a szovjet valóság súlya alatt az egyéni sorsok is meginognak.

📚 Fogadd szeretettel ezt az írást – korlenyomatként, vagy egyszerűen csak egy jó hétvégi olvasmányként.

👉 Elérhető a Kobo-n: https://www.kobo.com/hu/en/ebook/csernobil

#books #booklover #book #reading #bibliophile #booksbooksbooks #bookreview #bookrecommendations  #read #bookcommunity #bookshelf #bookaholic #booklovers #reader

Turistaként egy városban lenni mindig különös kettősséget jelent. Egyszerre vagyunk kívülállók és részesei, figyelők és szereplők. Ahogy Gene Kelly karaktere csodálkozva szemléli Párizst, úgy én is újra és újra elmerülök a városok lüktetésében – különösen Prágában, amely éveken át az otthonom volt. De bármennyire is szeretem ezeket a helyeket, egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni azt, hogy a modern turizmus mennyire átalakította őket.

Ma már egyre kevésbé a helyek történelme, művészete vagy kultúrája miatt látogatjuk meg őket – sokkal inkább azért, hogy önmagunkat jelenítsük meg bennük. Az ikonikus városok, mint Párizs, Prága vagy Velence, mindig is inspirálták a világot, de a közösségi média korában egy újfajta turizmus vette át az uralmat: a látványosságok nem önmagukért léteznek, hanem tökéletes háttérként a következő beállított fotóhoz. És ezzel együtt megjelent a fogyasztói turizmus árnyoldala is: a giccses szuvenírek, a túlárazott élmények, és az a felszínesség, amely lassan kiszorítja az igazi találkozást a városok lelkével.

Párizs mindig is az egyik legnagyobb romantikus ikon volt. A filmek, regények és festmények révén egy olyan város képe él bennünk, ahol a művészet és a történelem szinte tapintható. Az Eiffel-torony, a Louvre vagy a Notre-Dame nem egyszerűen épületek – ezek mind szimbólumok. A szabadság, a szépség és a kultúra szimbólumai. De amikor ott állok az Eiffel-torony alatt, látom, hogy a legtöbb ember számára ma már nem ezek az eszmék számítanak. Inkább az a fontos, hogy a lehető legjobb szögből készülő fotó bekerüljön az Instagramra. Nem a festmények és szobrok történetét kutatják a Louvre-ban, hanem gyorsan lefényképezkednek a Mona Lisával, majd rohannak tovább a következő „must-see” helyre.

Prága számomra mindig is más volt. Ott éltem, ismertem az utcáit, és láttam, hogyan változott meg az évek során. A Károly híd például egykor egy nyugodt, történelmi hely volt, ahol az ember elidőzhetett a szobrok között, és figyelhette, ahogy a Vltava folyó hömpölyög alatta. Ma már szinte lehetetlen végigsétálni rajta anélkül, hogy valaki éppen egy selfie-botot tartana az arcodba. Az emberek nem a hidat látják, nem a város panorámáját élvezik, hanem csak azt nézik, hogyan mutatnak rajta. És ez mindenhol így van: a Prágai Órát csodálók többsége sem igazán érti, mitől olyan különleges, csak azt tudják, hogy kötelező lefotózni.

És itt jön be a turizmus másik nagy árnyoldala: a felszínes fogyasztás. Az ajándékboltok polcai tele vannak olyan tárgyakkal, amelyeknek valójában semmi közük az adott városhoz. Párizsban minden sarkon lehet kapni egy apró, aranyszínű Eiffel-tornyot – ugyanolyat, mint amilyet bárki más hazavisz. Prágában pedig a legnagyobb turistacsapda a matrjoska baba, amelynek semmi köze Csehországhoz, de valamiért mégis minden szuvenírbolt kirakatában ott van. Velencében a tömeggyártott maszkok és a műanyag gondolák uralják a boltokat, mintha a város egész kultúrája ebben merülne ki.

Persze, ezeknek a városoknak még mindig megvan az a varázsuk, amit annyira szeretünk. Csak egyre nehezebb megtalálni. Ha valaki egy kávé mellett üldögélne egy párizsi kis utcában, ahogy Hemingway tette, azt tapasztalná, hogy egy átlagos kávé is bőven tíz euró fölött van, főleg, ha az Eiffel-torony közelében ül le. Prágában egykor autentikus cseh ételeket lehetett enni az óvárosban, ma viszont a legtöbb helyen túlárazott, turistáknak szánt fogásokat szolgálnak fel – nem azért, mert ezek a legjobbak, hanem mert ezeket lehet a legdrágábban eladni. A szállások árai pedig évről évre emelkednek, így lassan maguk a városok is egyfajta luxuscikké válnak.

Látom ezt mindenhol. A Louvre előtt, a Times Square-en, a Taj Mahalnál – mindenhol ugyanaz a jelenség. A helyszínek már nem a saját történeteik miatt fontosak, hanem mert jó háttérként szolgálnak egy fényképhez. A múzeumok és történelmi helyek többsége inkább egy akadálypályára kezd hasonlítani, ahol az emberek csak végigrohannak, hogy kipipálhassák a látványosságokat, de igazából sosem élik át őket. A közösségi média olyan turizmust hozott létre, ahol a valódi élmény másodlagos lett a digitális reprezentációhoz képest.

A kérdés az, hogy van-e még visszaút. Vajon lehet-e még úgy utazni, hogy valóban átéljük a helyek hangulatát, és ne csak egy fotó kedvéért legyünk ott? Párizs, Prága és Velence még mindig ugyanolyan gyönyörű, mint mindig is volt, de a varázsukat egyre nehezebb megtalálni a tömeg és a fogyasztói szemlélet mellett. Talán a jövő turistái között lesznek olyanok, akik hajlandók lesznek kicsit eltávolodni a kitaposott ösvényektől, és valóban felfedezni ezeket a városokat – nem csak a kamerájukon keresztül.

Mert ezek a helyek ennél többet érdemelnek. És mi, utazók, is többet érdemlünk.

Ma van az évfordulója annak, hogy Róma szenátusa ünnepélyesen átadta a hatalmat Gaius Julius Caesar Augustus Germanicusnak – közismertebb nevén Caligulának, vagyis „kis katonacsizmának”. E jeles nap kiváló alkalom arra, hogy elidőzzünk a hatalom természetén – és azon a furcsa jelenségen, hogy mi történik, ha valaki túlságosan megszereti az egyeduralmat.

Caligula uralma nem arról szólt, hogyan lehetne Rómát virágzóbbá tenni, sokkal inkább arról, hogyan lehet a birodalmat egyetlen ember akaratának színházává formálni. Lovát, Incitatus-t állítólag szenátornak akarta kinevezni – nem mintha az állat különösebb politikai ambícióval rendelkezett volna, de a gesztus egyértelmű volt: „A hatalom nálam van – és bármit megtehetek.”

Kiválasztottak – régen vérrel, ma szavazattal

A történelem hosszú ideig az „isteni jogon uralkodók” időszaka volt. A hatalom származáson alapult, és senki sem kérhette rajtuk számon, ha úgy döntöttek, hogy a józan ész helyett inkább saját szeszélyeik vezérlik őket. XIV. Lajos, a Napkirály, úgy vélte: „Az állam én vagyok.” Ő legalább őszinte volt.

Az orosz II. Miklós inkább a cári vacsorák és Raszputyin jóslatai között lelt megnyugvásra, miközben a birodalom épp darabjaira hullott. Hatalma teljében nem tűnt fel neki, hogy már senki nem hisz a „megkent uralkodó” mítoszában.

Ám időnként a nép úgy döntött: ennyi elég volt.

Amikor a császárok trónja megmozdult

A 17. században Angliában Oliver Cromwell és társai megtörték I. Károly abszolutista uralmát – és szó szerint levették a fejét a kérdésnek. A francia forradalom hasonló módon jelezte: az uralkodó nem Isten földi helytartója, hanem ember – aki felelős tetteiért. XVI. Lajos és Marie Antoinette sem volt kivétel.

Ezek az esetek emlékeztetnek arra, hogy a hatalom nem örök, és nem is önálló jogon létezik. Legalábbis nem kellene annak lennie.

A modern kiválasztottak: demokráciából királyságba

Ma már nem vér jogán, hanem szavazattal választjuk vezetőinket – de a hatalom természetét ez nem feltétlenül változtatta meg. Vannak, akik a választás után úgy érzik, az egész ország az övék lett, nem csak a hivatal. És elkezdenek uralkodni – nem kormányozni.

Vlagyimir Putyin például úgy viselkedik, mintha Oroszországot a történelem személyesen neki rendelte volna. Ha volna cárosítottás mintájú trón, már régen bebetonozta volna magát rá. A választásokon indul, de csak a forma kedvéért – a demokrácia itt már csak díszszalag a tekintélyelvűség csomagolásán. Uralkodik, büntet és „megőriz” – bármit, ami pozíciójához méltóan stabilnak látszik.

Recep Tayyip Erdoğan más stílusban, de hasonló szellemiséggel vezeti Törökországot. Ő az oszmán szultán és a modern államférfi fúziója, aki saját alkotmányát úgy formálja, mint egy magánszabályzatot. A törvényhozás? Egyfajta bólogató testület. A sajtó? Udvari krónikások kara. Ő sem miniszterelnök vagy elnök – inkább egy jól öltözött, befolyásos családfő, aki csak „az ő népéért” hoz meg minden döntést.

Donald Trump egy másik iskola képviselője: ő a hatalmat szórakoztatóipari termékként fogta fel – egy reality show végső fődíjaként. A Fehér Ház nem egy intézmény, hanem egy díszlet lett számára, ahol főműsoridőben lehet belépőt rendezni, kirúgásokat közvetíteni, és tweetekkel formálni külpolitikát. Most, hogy másodszor is visszatért, még inkább úgy viselkedik, mintha nem elnök lenne – hanem a nép által visszaválasztott uralkodó, aki ezt már nem is rejti véka alá. Nem demokrácia – inkább a „Trump-dinasztia” pilotepizódja.

És persze itt van Viktor Orbán, aki bár hivatalosan sosem koronáztatta meg magát, mégis úgy építette fel hatalmát, mint egy közép-európai reneszánsz császár. Udvara van, hűbéresei, kastélya (immár restaurált állapotban Hatvanpusztán), sőt: saját krónikásai is, akik napi szinten emlékeztetik a népet, hogy milyen jó dolguk van. A parlament? Egy előkelő formalitás. Az ellenzék? Egy dramaturgiai kellék. Ő nem egyszerűen miniszterelnök – ő már császár. Nem a római típusú, de mindenképp a modern korhoz igazított, demokratikus köntösbe bújtatott változat, aki maga dönti el, mi számít szenátusnak – és mi számít lónak.

Mit tehetünk? Avagy hogyan bánjunk a kis katonacsizmákkal

A kérdés örök: hogyan tarthatjuk kordában a hatalmat? A válasz: emlékezéssel, kérdezéssel és ellenállással. A demokrácia nem automata. Nem működik magától. Meg kell védeni – a közönytől, a félelemtől és a vezetők személyes ambícióitól.

És ha legközelebb valaki egy lovat akar kinevezni szenátornak – vagy csak úgy viselkedik, mintha már megtette volna –, emlékezzünk Caligulára. Az évforduló ugyanis nemcsak egy történelmi dátum. Figyelmeztetés is. És talán egy szelíd csengőszó, amely emlékeztet: a kis katonacsizmák mindig akkor lépnek nagyot, ha senki nem figyel.

1953. március 27-én Nyikita Hruscsovot megválasztották a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkárává. Egy darab történelem, amit a legtöbben már alig ismernek. De nekem mindig is megmaradt egy kép róla, ami sokkal mélyebben beleégett az emlékezetembe, mint bármely hivatalos portré vagy lexikoncikk: az a pillanat, amikor az ENSZ közgyűlésén levette a cipőjét, és dühösen ütni kezdte vele az asztalt.

Nem is maga a cipő érdekel, hanem az, amit szimbolizál. A nyers, kontrollálatlan kommunikáció diadala. Akkor még botránynak számított. Ma? Ma már alig emeli fel bárki is a szemöldökét hasonló jelenetek láttán.

Nem vagyok történész. Csak egy író vagyok, aki túl sokszor figyelte, hogyan beszélünk egymással – vagy inkább hogyan nem beszélünk. Mindig is érzékeny voltam a szavakra, a hangsúlyokra, arra, amit kimondunk – és talán még jobban arra, amit nem. A kommunikáció számomra nem technikai aktus, nem egyszerűen információcsere. Hanem kultúra. Tükör. Lényünk kivetülése.

És azt látom: ez a tükör egyre homályosabb.

Régebben úgy hittük, hogy a kultúra fejlődésével a kommunikáció is nemesedik. Hogy az érvelés, a stílus, az árnyalatok iránti érzékenység egy civilizált társadalom természetes velejárója lesz. De valami más történt. Valami, amire talán Hruscsov se számított volna.

A cipő lekerült az asztalról, de az ököl ott maradt.

Ma, a 21. században, egy olyan korban élünk, ahol mindenki beszél – de egyre kevesebben hallgatnak. A diskurzus helyét a kommentek vették át. A gondolatokat mémek. A párbeszédet algoritmusok. Sokan már nem is akarnak árnyalt véleményt. Elég a cím. Elég a jelszó. Elég, ha valaki megmondja.

És ez a valaki – túl gyakran – nem tisztelettel szól, hanem cinikusan. Gúnyosan. A figyelemre játszik, nem az igazságra. Nem magyarázni akar, hanem győzni. Nem kapcsolódni, hanem dominálni.

Egy barátom azt mondta nemrég: „ne vedd ezt annyira komolyan, ez csak a neten van így.” De én nem hiszem, hogy a világ két részre osztható – online és offline. A nyelv, amit használunk, formál minket. A kommentfalak, a sajtótájékoztatók, a politikai viták, a valóságshow-k: ugyanaz a kultúra nyilvánul meg bennük. Ugyanaz a nyelv: leegyszerűsített, polarizált, gyakran lekezelő.

És ez a nyelv kiszivárog. Az iskolába. A családi asztalhoz. A munkahelyre. A parlamentbe. Mert a nyelv – a kultúra része. És amit elveszítünk a beszéd szintjén, azt elveszítjük a gondolkodásban is.

Nem nosztalgiázom. Nem állítom, hogy régen minden jobb volt. Nem idealizálom azokat az éveket sem, amikor a retorika bár emelkedettebb volt, de a gondolat szabadsága korlátozott. De mégis: volt egyfajta törekvés. Egy igény az értelemre. Egy szégyenérzet a közönségesség előtt.

Ma sokszor épp az ellenkezője: büszkeség lett a durvaság. Dicsőség az egyszerűség. Hruscsov cipője ma már csak egy előfutár – egy kezdet volt. Amit akkor még túlzásnak éreztünk, az ma már alapszint.

És talán ezért érzem magam egyre gyakrabban kívülállónak. Mert még mindig azt hiszem, hogy számít, hogyan mondunk valamit. Hogy a stílus nem mellékes. Hogy a szavak nemcsak leíró eszközök, hanem erkölcsi lenyomatok.

A kérdés az: hogyan térhetünk vissza egy magasabb szintre? Van-e út vissza egy kultúrához, ahol a vita nem háború, a másik nem ellenség, az érvelés nem gyengeség?

Nem tudom. De íróként kötelességemnek érzem, hogy legalább megkérdezzem. Hogy leírjam, amit látok. Hogy ne fogadjam el természetesnek, ha az asztalon újra cipő csattan – csak most már digitálisan, poszt formájában.

Mert ha a kultúra a lélek tükre, akkor a kommunikáció annak a legárulkodóbb felülete.

És én még mindig hiszek abban, hogy a tükör megtisztítható.

A világ biztonságát csak a szabad népek szabad együttműködésével lehet megteremteni.”
– Woodrow Wilson, 1918

E szavakat jóval később ismertem meg, mint szerettem volna. A nyolcvanas évek végén Moszkvában éltem és tanultam vegyészetet, és akkoriban ilyen mondatokat nem olvashattunk történelemkönyvben – nemhogy idézhettük volna. Wilson neve sem szerepelt a hivatalos tananyagban. Amit tudtam róla, azt töredékekből, kerülőutakon, félig elhallgatott beszélgetésekből raktam össze. Itthon Wilson neve sokáig egyet jelentett az igazságtalan békével, Trianonnal – és azzal a kimondatlan parancsolattal, hogy őt „utálni kell”. De valójában az általa képviselt eszme – a kollektív biztonság és a béke világrendje – sokkal több volt ennél. Ezt csak később értettem meg, amikor már nem csak azt hallottam, amit el kellett hinnem.

A város, ahol éltem, szürke volt és feszült, mint egy szétrepedés előtt álló burkolat. És valóban: ott, a Szovjetunió szívében ért utol a berlini fal leomlása. Nem nyugati tévéképernyőn, hanem kelet-európai idegzettel, belülről. 1989 novemberében, egy moszkvai kollégium szobájában hallottuk a hírt. Magyar, német, cseh, orosz és lengyel diákok egy szűk térben, a rádióra tapadva, és egy nehezen beszerzett, színes Latvija tévén nézve, ahogy a történelem megreped. Volt, aki sírt, más csak csendben bámult maga elé. Én aznap éjjel nem tudtam aludni. Sétáltam a belvárosban, ahol még minden állt – a rendszer is, a félelem is. De valami megrepedt. Nemcsak egy fal, hanem egy egész birodalom. Az élmény belém égett, és későbbi novelláim – Fal, Bársony, Határ – is ezekből az órákból, ezekből a törékeny felismerésekből születtek. Akkor még reméltük, hogy a szabadság magától is élni fog.

Wilson 1919-ben nem csupán egy új világrendet álmodott meg, hanem egy új etikai minimumot is megfogalmazott: a béke nem lehet egyetlen nemzet magánügye. A Népszövetség mögött ott húzódott a felismerés, hogy a világ csak akkor maradhat fenn, ha az államok nem kizárólag önmagukért, hanem egymásért is felelősséget vállalnak. Hogy a gyengébbeket nem lehet magukra hagyni, mert a háborúk mindig ott kezdődnek, ahol a világ nem figyel.

De az Egyesült Államok hátat fordított neki. A szenátus elutasította a csatlakozást. A kontinens logikája győzött, az önvédelemé, a bezárkózásé. A következményeket tudjuk: két évtized múlva újabb világháború, újabb milliók halála. És Wilson, a látó ember, aki túl korán szólt, ott maradt a történelem peremén – legalábbis akkor még így tűnt.

Most, 2025-ben, ugyanazt a bénultságot látom, mint harmincöt éve. Az Egyesült Államok ismét elfordul a világtól, belesüpped saját belső küzdelmeibe, miközben Kína és Oroszország új blokkot épít. Európa széttöredezett, belső vitákkal küzd, és a globális rend egyre inkább gazdátlan. A történelem nem ismétli önmagát – de nagyon is szeret rímelni. A Népszövetség sem tudta megállítani a japán inváziót Mandzsúriában 1931-ben – ahogy az ENSZ sem tudta megakadályozni a Krím annexióját 2014-ben. A revíziós hatalmak mindig akkor lépnek, amikor senki nem néz oda. Akkor Németország. Ma Oroszország. Holnap talán valaki más.

A Szovjetunió bukása után is sokat jártam vissza Oroszországba. Láttam, hogyan alakul át a hatalom, miként változik át a múlt tanulsága politikai eszközzé. Láttam, ahogy a szabadság vágyából előbb zűrzavar, majd újra központosított tekintély születik. A Népszövetség is ebbe bukott bele: nem volt, aki fenntartsa. Nem volt kollektív akarat, nem volt valódi felelősségérzet. És most újra ott tartunk: a világrend megrendült, de nem jött helyette más – csak geopolitikai űr. És a hatalom nem tűri az űrt. Ezt egy moszkvai kollégiumi baráti beszélgetés során hallottam először. Akkor még elméletnek tűnt. Ma geopolitikai valóság.

Közben a kihívások sokasodtak. A 21. század nemcsak háborúkról szól, hanem a létfeltételek alapvető megváltozásáról. Klímaváltozás, világjárványok, digitális diktatúrák – ezekre nincs nemzeti válasz. A Népszövetség talán túl egyszerű választ adott: elég megakadályozni a háborút. Ma tudjuk, hogy a békét nemcsak fegyverekkel, hanem oxigénnel, adatokkal és bizalommal is védeni kell. A hidegháború éveiben, Magyarországon, egy egész nemzedék nőtt fel az atomárnyékban. Most egy új generáció fél – nem a gombnyomástól, hanem attól, hogy senki nem tart 

Ma van Elton John születésnapja. Ő számomra nemcsak egy elképesztő zenei ikon, hanem egy olyan ember, aki mindig is büszkén vállalta önmagát – és ezzel nemcsak a saját közösségét képviselte, hanem példát is mutatott a világnak. Miközben a nyugati társadalmak, ha nehezen is, de végül megtanulták elfogadni a másságot, és már képesek ünnepelni azokat, akik különböznek, nálunk, Magyarországon, ez a történet egy másik forgatókönyv szerint íródik. Itt a másság még mindig nem ünnep, hanem politikai eszköz. Nem lehetőség a gazdagodásra, hanem egy régi-új félelem tárgya, amit a hatalom gondosan ápol és újra meg újra előhúz, ha kell egy ellenségkép, amin keresztül újra lehet szítani a megosztottságot.

A „másság elfogadása” nálunk sokszor nem több, mint egy jól csengő politikai divatszó. Szépen mutat a nyilatkozatokban, amíg nem ütközik a nemzeti konzervativizmus betonfalába. Őszintén szólva, ha Elton John történetesen magyar lenne, nemhogy nem tüntetnék ki, hanem valószínűleg már régen a kormányzati média célkeresztjében lenne, mint „LMBTQ-aktivista”, aki „veszélyt jelent a hagyományos családmodellre”. Nálunk csak az a másság ünnepelhető, ami nem zavarja meg a fennálló rend kényelmes status quóját. A kormány retorikája kétarcú: az egyik oldalon a keresztény értékekre hivatkozik, a másikon viszont folyamatosan gyártja az újabb és újabb ellenségeket – legyen az migráns, meleg, liberális, vagy éppen Brüsszel. Mintha csak az lenne a cél, hogy az emberek mindig valamitől féljenek. És ha valamit elégszer ismételnek, előbb-utóbb igazságként csapódik le az emberek fejében.

Ami igazán aggaszt, az az, hogy a félelem nemcsak eszköz lett, hanem szinte a rendszer működésének alapja. A gender-ideológia elleni hadjáratok, a migránsozás, a melegek démonizálása – mind ugyanazt a célt szolgálják: elterelni a figyelmet a valós problémákról, és a félelem légkörében megtartani a hatalmat. A „normális magyar ember” képe, amit sulykolnak, kizár mindenkit, aki nem illik bele ebbe az előre gyártott sablonba. Ha valaki nem heteroszexuális, nem vallásos, vagy csak egyszerűen másként gondolkodik, máris gyanús lesz. Ez a gondolkodásmód nemcsak mérhetetlenül szűklátókörű, hanem hosszú távon pusztító is. Egy társadalom nem lehet sikeres, ha állandóan retteg attól, ami nem illik a jól megszokott keretbe.

És hogy kikre épül ez a stratégia? Arra a megfélemlített többségre, akiket már régóta nem a szabad gondolkodás, hanem a központi narratívák formálnak. Az idősebb, vidéken élő emberekre, akiknek a világképét a kormányzati média határozza meg. Ők nem Elton Johnt látják a tévében, mint zenei géniuszt, hanem egy „meleg propagandistát”, akitől meg kell védeni a gyerekeket. Ez a fajta manipuláció hihetetlenül hatékony – hiszen ha valaki fél, sokkal kevésbé fogja megkérdőjelezni a hatalom döntéseit, és sokkal könnyebben fogad el korlátozásokat is, ha azt ígérik neki, hogy „megóvják a hagyományait”.

Szóval amikor a másságról beszélünk, nem az a kérdés, hogy ki mitől tér el – hanem az, hogy ki és miért próbálja ezt a másságot veszélyként tálalni. Az igazi veszély nem azokban rejlik, akik másként szeretnek, gondolkodnak vagy élnek – hanem azokban, akik a félelmet mesterségesen gyártják és politikai eszközként használják. Mert a másság nem ellenség. A másság csak egy illúzió – egy hamis kép arról, hogy kik is vagyunk valójában. És ha valamitől tényleg félni kell ma Magyarországon, akkor az az, hogy egy olyan rendszer épült ki, ahol a félelem lett az iránytű, nem az együttérzés, a kíváncsiság vagy a nyitottság. Elton John azt énekelte: „Sorry seems to be the hardest word.” Nálunk viszont a hatalom még odáig sem jut el, hogy elismerje: nem kellene félni attól, ami más. Csak egyszerűen el kellene fogadni. Mert ez nem gyengeség lenne – hanem épp ellenkezőleg, a legnagyobb erő.